Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-269
A nemzetgyűlés 269. ülése 1924, velük szemben s magunkkal szemben is megtehetünk, a legkevesebb hála, amellyel irán; u £..adózhatunk, az, hogy emléküket megszenteljük. Hiszen semmi sem lehet szeb, magasztosabb, áldásosabb és hatásosabb egy nemzetre, különösen a sorscsapás napjaiban, mint az, ha visszaemlékezik azokra, akik a hazáért odaadtak eletüket. Kötelességünk, hogy ma megfeledkezve minden ellentétről, bele nem vegyítve semmiféle diszharmóniát ebbe a napba, ezt csak az emlékezésnek szenteljük és lelkünk minden tisztaságával avassuk ünneppé azt a napot, amelyet a törvényjavaslat a hősök emlékünepévé szánt. Nemcsak felemelkedünk majd évrőlévre ezen a napon, nemcsak megtisztulunk, nemcsak a lelkiismeret megvizsgálása lesz az, vájjon kötelességünket teljesitettük-e a haza iránt, hanem ösztönzés is lesz és különös buzdítás, különös elhatározó parancs számunkra, hogy példát véve azoktól, akik mindenüket, egy világnál nagyobb kincsüket: életüket adták a hazáért, — mi is készek legyünk a legnagyobb áldozatra. Hiszen manapság, amikor előttünk vannak ezek a ragyogó példák, az áldozatnak az a felülmúlhatatlan mértéke, melyet azok adtak, akik közülünk a harctéren maradtak, még mindig azt látjuk, hogy példák után sincs meg bennünk, a túlélőkben az a hazaszeretet, amely hazaszeretettel ma a haza nehéz napjaiban a haza ügyét szolgálnunk kellene. Mindenütt csak szép szavakat hallunk, mindenütt hazaszeretetről, nemzeti érzésről, fajvédelemről és miegyébről beszélnek az emberek, de mégis azt látjuk, hogy senki, de senki sem hajlandó a haza segítségére sietni csak távolról is megközelítő áldozattal, mint amelyet a hősök, az elesett magyarok hoztak a hazáért. Látjuk, hogy szép szavakkal áldoznak, de olyan áldozatokkal, melyekkel meg lehetne és meg lehetett volna menteni az országot, különösen akkor, amikor a romlásban még nem jutottunk idáig, senki sem siet a haza segítségére. Pedig szép emlékeink vannak könnyebb napokból is arra, hogy a hazának miképen kell segítségére sietni. Ha csak Széchenyi István korára gondolunk is vissza, amely korszak nem hasonlítható össze a maival, mert hiszen akkor — azt lehet mondani, — ha idegen elnyomás alatt is, de mégis egész, gazdag és boldog volt ez az ország, látjuk, hogy az akkori idők nagyjai, pl. Széchenyi István, nagy áldozattal siettek nemcsak a nemzet megmentésére, hanem áldozatot hoztak azért is, hogy a nemzet művelődését előbbre vigyék. Amikor arról volt szó, hogy azok a tényezők, a Széchenyi Istvánokhoz hasonlók, a nagy vagyonú magyarság hasonló áldozatkészéséggel és hazaszeretettel siessen az ország megmentésére, nem azért, _hogy a művelődésben, a civilizációban haladjon előre, hanem hogy életét mentsük meg, ezt nem láttku Nem láttuk, pedig most közvetlenül előttünk voltak a Széchenyi Istvánét is messze felülmúló példái az áldozatkészségnek, azoknak a százezreknek és százezreknek halála, akik mindenüket odaadták a hazáért. Csakugyan szükség van a hősök emlékének megünneplésére, csakugyan szükség van az ő emléküknek mindennap és mindennap való visszaidézésére, legalább egy napon, legalább egy ünnepen minden esztendőben, hogy figyelmeztessenek bennünket az áldozatokra, az igazi hazaszeretetre, mert ha elfeledkeznénk a hősökről, ez rut hálátlanság lenne s ez a nemzet erejének meg*bénulását is jelentené. Mert amikor az óra bennünket megint azokra az áldozatokra hivna, amelyekre hivta ezelőtt tiz esztendővel a maévi április hó 4-én, pénteken. 245 gyarokat, a hősöket, akkor mindenki átérezvén lelkében, hogy milyen hálátlan a nemzet azok iránt, akik érte a küzdelembe, meghalni mennek: nem mennének azzal a lélekkel, azzal az elhatározással, azzal az elszántsággal, azzal a kedvvel a ^hazáért való küzdelembe, amellyel mentek ezelőtt tiz évvel. Igenis, nagy jelentősége van a nemzeti hálának. A nemzeti hála, és pedig 'nemcsak az erkölcsi, a lélekbeni hála, a külsőségekben megnyilatkozó hála, hanem a valódi, az igazi, az anyagi áldozatokkal is járó, a segíteni is törekedő hála, ez is fontos. Ez fontosabb, mint minden korszaknak a maga militáris kultusza, mert hiábavaló a millitáris kultusz, hiábavaló, ha embereket soroznak vagy zsoldba fogadnak, ha felállítanak egy hadsereget, mert az igazi hadsereg mindig maga a nemzet, annak százezrei, millió. (Ugy van! balfelől.) Az igazi hadsereg tulajdonképen a. nemzeti lelkület, amely, ha megvan, ha harcrakész, ha elég erős, hogy az embereket a legszebbre: a hazáért való meghalásra is rábuzditsa, akkor képviseli az igazi nemzeti erőt, az igazi nemzeti hadsereget. Ha ez nincsen meg, ha ilyen lélek nincs a nemzetben, annak harcra szólított fiaiban, akkor hiábavaló minden drill, minden fegyelem, minden lépés és minden ügyesség, az a hadsereg nem ér el célokat és annak a nemzetnek sorsa meg van pecsételve. (Ugy van! balfelöl.) Épen azért, amikor lélekben alázatosan hálával emlékezünk meg elhunyt hőseinkről, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, amit előttem szólott t. képviselőtársaim szóvátettek. hogy a nemzet anyagiakban is rójia le háláját azok iránt, akik iránt hálával tartozik. Rójja le különösen a hadiárvákkal, hadiözvegyekkel és hadi szerencsétlenekkel, de elsősorban a hadiárvákkal szemben, mert amikor kint. a harctéren rohamra mentünk, azzal vezettük a legénységei a buzdítás az volt. hogy ha meghaltok is. vigasztalódjatok, gyermeteiteknek iöbb sorsuk lesz, mint volt eddig, mert az egész nemzet fiaivá válnak (Igaz! Ugy van! balfelől.) és a nemzet jobban fog róluk gondoskodni, mint ti p-ondoskodnátok róluk, ha száz életetek volna is. Erre a hazára, erre a mindnvájunk árijára, anvjára legyen nektek gondotok és ezzel jót cselekedtek magatok iránt is. mert a ti utódaitoknak sokkal fényesebb és jobb lesz a sorsuk, mint volt a tiétek. — Mondhatom, ez a megvigasztaló gondolat volt a legacélosabb rugó minden magyarnak, minden magyar családapának lelkében akkor, amikor idehaza könnyezve leszakadt kebléről a hitves, amikor ezer csókkal búcsúzott el érv érmekéitől az apa. s amikor talán az utolsó szenmillantást vetette rájuk azzal a borzasztó tudattal, hogv ez talán az örök búcsúzás pillanata lehet: mondom, ez volt a legacélosabb rugó. az a gondolat, hogy akiket maga ntán hagv, azokat a nemzet hálája fogja megjutalmazni. Sajnos, nem igy történt. Hiszen talán a haza nem is hibás és nem is felelős mindenben azért, hogy ezt a hálát leróni nem lehetett, mert hiszen anvagilag tönkrejutottunk. De mégis meg kell állapitanunk, höery még nem jutottunk annyira, hogy ezt a hálát megtagadhatnék, hiszen a nemzet széles, nagy rétearei dúskálkodnak olyan vasryonban, amelyből talán egy morzsa is elegendő volna ahhoz, hogy r e hadiszerencsétlenek sorsát emberi sorssá változtatni tudjuk. (Igaz! Ugij ran! balfelől.) Siílyos mulasztása a kormánynak, a társadalomnak és különösen súlyos mulasztása a »magyar nemzet vagyonosainak, hoa-v ezek a 1 'hadiszerencsétlenek az élet szenvedéseinek, saXapló xxn. 40
