Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-267
200 À nemzetgyűlés 267. ülése .1.9; puszta volt, a nagyvároshoz képesti egy kis falu volt, már szinte fényűző módon berendezett. Eszméljünk most rá legalább arrra a felismerésre, hogy nekünk is azt kell tennünk, amit abból a példából látunk, amelyről az imént beszéltem. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Lehetetlenség, hogy egyes vidékeken az urasági majorokban a tehenek s nem kevés helyen a sertések sokkal különb épületben és helyiségekben vannak elhelyezve, mint az iskolák. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt lehetetlen eltűrni. Nincs lelkük azoknak, akik ezt látják és eltűrik. , T. Nemzetgyűlés! Nagyon fontos kerdes a nemzetnevelés szempontjából az is, hogy a tanitókérdést rendezzük, hogy a tanítót először is emeljük ki mostoha szociális sorsából. Adjunk neki legalább olyan szociális sorsot, hogy tisztességes ruhában járhasson, hogy tisztességesen jól lakhasson mindennap. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) hogy legyen elég idegenergiája, hogy azt a nehéz munkát, amelyre hivatva van, elvégezhesse. Gondoljunk csak magunkra. Ha néha-néha feladatunkul jutott oktatni, tanitani, milyen nehéz munka volt az, a favágásnál is nehezebb munka! Hát még azokkal a kis gyermekekkel, azzal a nagyon sok gyermekkel vesződni, a kis tehetetleneket szeretettel megtanítani úgyszólván járni az eszükkel, milyen sok, nagy munkát, milyen sok türelmet, odaadást, kedvet igényel. Nem lehet meg ez a kedv, ha nincs idegenergiája és nem lehet senkinek ehhez idegenergiája és ereje, ha nincs jól, tisztességesen táplálva, ha életkörülményei nem olyanok, amilyeneknek egy kultúrember életkörülményeinek lenniök kell. Gondoskodnunk kell a tanitói kar tekintélyének végre-valahára való megteremtéséről is. A falusi intelligenciával szemben, amely ott az arisztkráciát jelenti, a pappal, ügyvéddel, községi orvossal, jegyzővel, patikussal szemben a szegény tanitó majdnem a harangozóval van egyenlő rangban, olyan kivetett, pedig igaza van annak a képviselőtársamnak, aki azt mondotta, hogy a magyar nemzetnek leghatalmasabb, legfontosabb tényezője, közalkalmazottja a tanitósereg. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt a tanitósereget szeretettel kell ápolgatnunk, simogatnunk, kedvezéseket kell noki nyújtanunk, és olyan polcra, olyan piedesztálra kell emelnünk, amelyen már tekintélyt élvez. Hiszen a nevelés példaadásból áll. Ha a kisgyermekek falun egy tekintélyes tani tót látnak maguk előtt, akinek helyzete szinte kikényszeriti mások részéről a megbecsülést, aki olyan jó helyzetben van, hogy nem kell elmennie napokat enni ide vagy oda, egy-egy megkönyörülő emberhez vacsorára, stb., szóval nem kell parazitáskodnia, akkor az ilyen tanítóknak a szobra a gyermekiélekben olyan nyomokat hagy, hogy egész életére hasznát veszi. Itt kezdődik a tekintélytanulás. Emlékezzünk csak vissza, egyikünkmásikunknak volt ilyen tanítója, aki igazi ur, igazi tekintély volt, szivünkben, lelkünkben hordjuk, és ha megvizsgáljuk magunkat, alighanem ott kezdődik a karakterünknek megalakulása, összeszövődése, amelyre később az életben büszkék vagyunk. De egy olyan szegény, nyomorult tanitói karral, amelyet a gyerek is lenéz, amelyről odahaza is örökösen csak gúnyolódást hall, nem lehet önérzetes, keményderekú, céltudatos, jóravaló nemzetdéket nevelni. Amit a tanitókról mondottam, az áll terí. évi április hó 2-án, szerdán. meszelésen a tanárokra is, mert ha a Ie-gHá* gyobb szeretettel vagyok is a népoktatás ügye iránt, és azt gondolom, hogy a nyolcosztályu népiskolát kellene kifejleszteni, hogy a nemzet nagy tömegei részesüljenek abban a kultúrában, amelynek színvonala elég magasra fut, ha ezt szeretném is, azért részben egyéni okokból, reminiszcenciák miatt is. de a kérdés objektív fontossága miatt is természetesen szeretettel tekintem a középiskolák ügyét is, amelyet a népnevelés továbbfejlesztésének tartok, elsősorban azért, mert nagyon jó volna, ha a magyar nemzet g"azdasági ereje megengedné, hogy majdnem mindenki eljusson az érettségi grádusáig, — amint azt látjuk Dániában vagy Svédországban, ezekben a müveit országokban — hogy egy szép. hatalmas, nagy egyforma uri nép legyen itt, hogy itt mindenki ur és arisztokrata legyen, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) mert azt a demokráciát szeretem és akarom, amelyben mindenki gróf, mindenki művelt, intelligens, okos, összeférő ember. (Élénk helyes 7 és a szélsőbaloldalon.) Hiszen az, hogy nem vagyunk egymással jó barátságban, rendesen a ruházatra, az esztétikára és hasonlókra vezethető vissza, mert nem szívesen állunk szóba egy kevésbé művelt emberrel, akinek rossz szokásai vannak, amelyek kellemetlenek reánk nézve, talán tisztasági igényei sem olyanok, mint a mieink. Innen van az egyes rétegek lenézése, innen van az, hogy nem tud összeforrni, homogénné válni egy nemzet, nem tud olyanná lenni, mint például Dánia. Mikor az ember ezekben a kis országokban jár, azt hiszi, hogy ott mindenki orvos, mérnök. (Horváth Zoltán: Csupa művelt ember!) Gyönyörűség nézni. Ott azután természetesen az érintkezésben, az egyetértésben is megvan a teljes összhang. Ott az emberek között nincsenek differenciák, mint nálunk vannak. Ezért én a középiskolát — ha gazdasági erőnk megengedné, ha még egyszer olyanok lehetnénk, mint a régi Magyarország volt — elsősorban a népoktatás felsőbb tagozatának szeretném látni. A többivel, az egyetemekkel aztán nem is törődném nagyon sokat, mert ilyen alépítményből, ilyen nagy, hatalmas televény talajból olyan kultúra nőne ki magátok (Ugy van! Ügy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) amelynek támogatásra sem volna szükség-e, amely önmagát teremtené meg tisztán autonómiával, amely sem az államtól, sem a társadalomtól nem kérne segítséget. Ez a nagy művelt tömeg igen szívesen és nagy áldozatkészséggel állítana magának magas művelődésre képesítő olyan intézeteket, amilyenek bárhol a művelt világban vannak. Nem veszem rossz néven a kultuszminister úrtól, hogy ebben a javaslatban csak egy kis részletkérdéssel jön, hiszen meg tudom érteni, méltányolni tudom és nagyon becsülöm is a szeretetét, amellyel a magyar oktatásügy iránt viseltetik, és beszédemmel inkább egy kis atmoszférát akarok teremteni számára, hogy hatalmas, nagy munkájában a közvéleményből is erőt menthessen, hogy amikor a többi tárca luxusigényeivel kell megküzdenie, amelyekre az öt féléves szanálási időben is körülbelül 300 milliót adnak oda minden haszon nélkül, akkor a kultusztárca se maradhasson alább. (Horváth Zoltán: A kultusztárca az első!) T. Nemzetgyűlés! Amint szives ngyelméfce ajánlom a kultuszminister urnák a tanítók ügyét, azt. hogy mindent el kell követni arra, hogy a tanitó gazdasági helyzetében, társa-
