Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-264
A nemzetgyűlés 264. ülése 1924. itt az »adni, juttatni« a főparancsszó, nem pedig kímélni a birtokot. Azért álltam szemben a t. föld mivelésügyi minister ur politikájával, mert azt láttam nála, hogy a mérlegelésénél mindenkor nagyon előtérbe tolult az a szándék, hogy a birtokot kimérje. (Derültség jobb felöl. — Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Nálam !) Ne annyira a kímélettel törődött volna a t. földmivelésügyi minister ur, hanem a juttatásnak a szükségével, aminek fenforgásáról sokkal jobban meg volt győződve a t. minister ur, mint akármelyikünk, mert hiszen már több, mint egy évtizede a nyilvánosság előtt propagálja ezt a szükségességet. Ha tehát a juttatás annyira szükséges, amint tényleg olyan szükséges, akkor én nem törődném azzal, hogy ennek az előadói javaslatnak megszavazása folytán egy-két birtok esetleg jobban megcsonkíttatnék. (Helyeslés balfelöl.) De ezúttal nem félek a donációktól sem. Amit Farkas Tibor t. képviselőtársam mondott, az ugy van, hogy t. i. itt lekötelezésektől tart mindenki. Én bennem is állandóan él az a gyanú, én is folyton arra gondolok, folyton azt kutatom. — amire nézve adatokat hoztam fel tegnapelőtti felszólalásomban is, (Halljuk! balfelöl.) — hogy itt bizonyos kiválasztott egyének kapnak anyagiakat, kortesszolgálatok vagy egyéb szolgálatok jutalmául. Ha ilyen példákat hall Farkas Tibor képviselőtársam, aki elvi ellensége ennek az egész javaslatnak, akkor nem csodálom, hogy donációról beszél, nem csodálom, hogy fél attól, hogy itt valami befolyás következtében valakinek középbirtok juttattatik. De én azért nem félek ettől. (Propper Sándor: Mert senki nem kap földet! — Derültség a szélsőbaloldalon.) mert a végső szó nem a kormány kezében, nem a t. földmivelésügyi minister ur kezében van, hanem egy független bíróságnak, az Országos Földbirtokrendező Bíróságnak kezében. (Propper Sándor: Ezt is néhány ember testére szabták! — Egy hang a középen: Mit?— Propper Sándor: Ezt a javaslatot!) Én nagyon jól tudom, hogy a földmivelésügyi minister ur számára sokkal nagyobb hatalom terveztetett, abban az értelemben, hogy ő befolyásolja ezeket a kérdéseket, de örömmel láttam, hogy a novella végleges szövegezésénél a minister ur hatalmi köre szűkebbre szabatott s inkább a biróság elé kerültek ezek a kérdések, amelyek közül egynehány bennünket ma is foglalkoztat. Ha én arra gondolok, hogy a vitézi telkek adományozásánál mi folyt, akkor megint csak azt kell mondanom, hogy Farkas Tibor képviselőtársam aggodalmai nem túlzottak. (Ugy van! half elől.) Itt, igenis, az történt, (Halljuk! balfélöl.) hogy valakinek — a mai napig nem tudjuk, hogy kinek, melyik felelős ministernek — javaslatára egy vitézi rend alapíttatott. Ez nem törvényhozási utón történt, és az az ügyes eljárás, hogy adományokat gyűjtöttek erre a célra, kivonta ezt az alakulást a mi döntésünk és ellenőrzésünk alól. Egyszerűen adományokat gyűjtöttek, birtokadományokat, és mivel ők gyűjtöttek... (Cserti József: Va gyón váltságföldet kaphatnak! — Rubinek István: Nagyon téved! Rosszul tudja! — Peyer Károly: Figyelembe veszik! — Perlaki György: Nem veszik figyelembe!) Többször felszólaltam itt a hadviseltek érdemeinek jutalmazása kérdésében és egészen bátran bele merek nyúlni ebbe a kérdésbe is, mert nem félek attól, hogy bármelyik volt katona bajtársam félremagyarázza azt, amit mondok. Én az egész vitézi rend alapitást és az egész eljárást ugy, ahogy most van, elhibázottnak, szerencsétlennek tartom minden szenipontbul, legfőképen pedig honvédelmi szempontból. Mert ha arra gondoltak, Napló XXII. évi március hó 29-én, szombaton. 105 hogy esetleges jövendő háborúra való előkészülés céljából jutalmazni kell az elmúlt háború harcosait, akkor szerencsétlen eszközhöz nyúltak (Ugy van! Ugy van! balfelöl) és a t. földmivelésügyi minister urnák, mint a falu ministerének kellett volna figyelmeztetni őket arra, hogy elhibázott dolog a vitézi telek adományozás, úgyhogy az egyik faluban a nagy ezüst vitézségi érmes katona vitézi telket kap, akkor, amikor az arany vitézségi érmes még nem kapott. (Ugy van! balfélől.) A t. minister ur nagyon jól tudja, hogy a falu népének jellemző sajátossága az, hogy mindig a azomszédját figyeli és nyugton van addig, mig a szomszéd se kapott semmit vagy amig a szomszéd is együtt szenved vele. Addig együtt viselik a terhet. De ha azt látja, hogy a szomszéd dal valami történik, rögtön felfigyel és kutatja, vájjon ő nem maradt-e hátrányban. (Könyves Lajos: Hol volt ilyen eset? — Rupert Rezső: Például Kertán! — Kiss Menyhért: Akinek hat-hét kitüntetése van, annak nem adtak vitézi telket!) Egy ilyen elhibázott vitézi telek adományozás . . . (Propper Sándor: Tisztiszolgák kaptak, a rokkantak azonban egy zsemlyét kapnak egy hónapra! — Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Annak is én vagyok az oka? —- Propper Sándor: A kormány az oka!) ... a honvédelem érdekeire káros hatással van. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! (Perlaki György: Rokkantak kaptak mindenütt!) Csendet kérek! (Propper Sándor: Láttuk, jól megvédelmezték őket! Ugy kell nekik, minek mentek a háborúba! — Zaj. — Perlaki György: Maga ne tanitson engem! Jobban védem őket, mint maga!) Perlaki képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni! Szilágyi Lajos: .. . nem is említve, hogy a vitézi telekadományozással a legtöbb esetben pusztán földet kaptak az illető volt hadviselt katonák, és még az instrukció beszerzéséhez sem segítette hozzá őket a vitézi rend. Ezeknek a vitézi telekadományozásoknak következménye az volt, hogy az illetők bérbeadták a telket, vagy pedig feles művelésre adták oda földjüket. Ez az eddigi rendszer és katonatisztek számára száz holdnál nagyobb vitézi telkeknek szintén több izben történt hibás adományozása okozta azt, hogy donációkat keresnek és kutatnak ennél a törvényjavaslatnál is, holott véleményem szerint itt donációról szó nem lehet, mert hiszen nem az államfő, nem a kormány, hanem az Országos Földbirtokrendező Biróság mondja ki az utolsó szót, én pedig nem akarok letérni egy pillanatra sem arról az álláspontról, hogy a független bíróság döntése előtt mindig mélyen meghajlok és abban bízom. Ellenben a gyanút a történtek után abban a kormányzati rendszerben és levegőben, amelyben ma élünk, igen is megértem és ezért olyan határozati javaslatot fogok előterjeszteni, amely ezt a gyanút a lehetőségig kiküszöböli a lelkekből. Megszavazom a törvényjavaslatot azért is, mert a trianoni béke következtében elbocsátott katonatisztekre és közalkalmazottakra is gondolok, azokra is, akiket most majd a főbiztos ur véleménye alapján fognak elbocsátani, mert hiszen tegnap megtanultam egy uj akaratot a magyar nemzeti életben, miután eddig csak nemzeti akaratot ismertünk... (Nagy Ernő: Az se volt! Amióta Habsburgok uralkodtak, nemzeti akarat nem volt! — Rupert Rezső: És különösen amióta a Bethlen-kormány uralkodik! — Propper Sándor: Erre kellett a keresztény kurzus, hogy jöjjön Strakosch!) Megtanultuk, hogy idejön egy idegen tényező, a főbiztos ur és annak »véleménye« lesz mértékadó sok kérdésben, igy az alkalmazottak elbocsátása kérdésében is. Ha most 17
