Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.
Ülésnapok - 1922-247
r A nemzetgyűlés 247. ülése 1924. évi február hó 27-én, szerdán. Ilyenformán a dolgozóknak nem jut arra, hogy ezeket az árdrágításokat megelőzve, maguknak készleteket halmozzanak fel, mert az a munkabér, amelyet szombaton megkap a munkás, csak a legnagyobb erőfeszítéssel elegendő neki az egyik szombattól a másikig, arra már nem jut belőle, hogy az egyik hétről a másikra megdrágítandó élelmiszerekből beszerezzen magának olyan készletet, amellyel azután a további árdrágulás terhét magáról elháríthatja. Minden árdrágításnak és minden pániknak az élelmiszerkereskedelemben természetszerűlegezek a dolgozók, ezek a fixíizetésüek adják meg az árát. Minden számítás halomra dől náluk elsejétől harmincadikáig, vagy hétfőtől szombatig, mert akárhogyan osztják is be azt a fizetést hétfőn vagy elsején, az kedden, szerdán, vagy 5-én, 10-én már teljesen felborul az ujabb és ujabb árdrágítások folytán. Jöttek hozzám panaszkodni — hiszen valamennyi képviselőtársamhoz is jönnek panaszok — és hozták a munkabér-zacskókat a munkások, mutatták és kérdezték: Mondja meg valaki, hogy abból a pénzből hogyan éljenek ők meg? Egy fiatal vasmunkás volt nálam, 80.000 koronás hetibérzacskót mutatott. Ha ebből a 80.000 koronából 22.00Ü koronát kiad villamosra, akkor ma, amikor a főzelék feltéttel című luxuscikk 4000 koronán áll, nem tudom, hogy a maradék pénzből, abból a maradék 58.000 koronából, ha még leszámitjuk azt a pénzt, amelyet szállásáért fizet, hogyan huzza ki hétfőtől szombatig. Ezek nem elszigetelt, nem egyes esetek. Százával és ezrével jönnek ezek a panaszok hozzánk és mi nem tudunk egyebet tenni, minthogy idehozzuk és megmutatjuk ezt a nyomorúságot, hogy talán mégis csak fel fog valakiben ébredni a lelkiismeret szava és segíteni fog ezeken a dolgokon. (Sütő József: Az egységespártban nem! — Roíhenstein Mór: Hiu reménység! — Klárik Ferenc: Az egységes pártban a búza árával törődnek. Szomjas nemsokára 300.000 koronát kap a búzájáért! — Hedry Lőrinc: Aranyparitás alatt van! — Sütő József: Akkor a munkabérek is legyenek aranyparitáson! — Mayer János: Ma olcsóbban adná, ha búzája volna? — Zaj.) Elnök: Csendet kérek képviselő urak! — (Szeder Ferenc: Kuna jóval alatta van az aranyparitásnak. — Egy hang jobbfelől: De szellemes! — Kuna P. András: Vigyázz Szeder, mert kilöknek, ha nem kiabálsz sokat. — Szeder Ferenc: Nem baj András bácsi!) Kéthly Anna: Tényleg hiu reménység orvoslásra várni, mert az állam, mint már ezerszer megmondottuk, orvoslás nélkül maga jár elől az árdrágításban. Hiszen csak a forgalmi adórendszert említve, ez a legtipikusabb példája az árdrágításnak; azután ott van a kincstári haszonrészesedés, amely valósággal minden falatra sokkal nagyobb haszonrészesedést vet ki, mint amennyit kitesz annak az élelmiszernek egész termelési költsége. Ez is elsőrendű állami árdrágitási akció. (Ugy van! balfelöl.) Ehhez azután hozzájárul a tarifaemelés, amely percnyi, órányi pontossággal jön egyik hónapról a másikra, és amely most február 25-ikétől újra 50%-kal drágítja azokat a cikkeket, amelyeket a termelők ide szállítanak a fogyasztók számára. Az árvizsgáló bizottságot nem nevezhetjük orvosságnak, inkább olyan sine curának, amely csak arra alkalmas, hogy az állami költségvetést felesleges kiadásokkal terhelje meg. (Kiss Menyhért: B listára kellene tenni!) A kivitel és behozatal kérdésében — itt utalok arra a közbeszólásra, amely tanácsokat kért tőlünk — indítvány, határozati javaslat formájában és más formában számtalanszor megmondottuk azokat a módozatokat, amelyeket mi jóknak találunk és nem én, hanem a nálam sokkal nagyobb tekintélyű gróf Hadik János, a közélelmezési tanács ülésén, támadva a kormány politikáját, mondotta, hogy ha a kormány behozatali politikáját másként intézte volna, akkor ezek a hallatlan árak nem sújtanák a fogyasztókat. Ö maga mondotta meg: nem hittem, hogy a gazdasági élet és a fogyasztók érdekeinek ilyen mellőzésével fogják irányítani az ország pénzügyi politikáját. Ugyanakkor meg jegyzi azt, hogy lehetne itt behozni amerikai húst és amerikai zsírt és ezekkel pár nap alatt le lehetne törni az itteni indokolatlan árakat. (Klárik Ferenc: Az aljas rablópolitikát, mert rablópolitika van itt!) De ha ezek az állapotok rendeződnének, akkor igen sok érdekeltségnek nem volna alkalma a zavarosban halászni és akkor a malomkoncern, a cukorkartell, a bőrkartell és a többi érdekeltségek egyike sem találná meg ugy a maga számítását, mint ahogyan most megtalálja. Ezek mögött az érdekeltségek mögött mind ott vannak a nagybankok, (Szeder Ferenc: Az ő kedvezményes részvényeikkel!) amelyek ráfeküdtek ezekre az üzletekre s amelyeknek kezében vannak a malmok, a cukorgyárak, a tej vállalatok, az élelmiszerüzemek, a sertéshizlalók, az áru- és kereskedelmi vállalatok és mivel ott állanak mögöttük a nagybankok, ezeknek a nagyvállalatoknak nem a fogyasztó érdeke a fontos, hanem csak az, hogy bármilyen módon és áron a maguk hasznát biztosítsák. Minden árdráguláson, az árucikkek árának emelkedésén felül pedig még külön profitálnak, külön nyernek azon is, hogy egyidejűleg a munkabéreket nem emelik és az elmaradt munkabérek révén is olyan indokolatlan nagy hasznot vágnak zsebre, amelyet szó nélkül tűrni magának a kormányzatnak sem volna szabad. Csak egyetlen egy példára akarok rámutatni. Amikor e nagybankok és az ő révükön a nagyvállalatok egymásután kapták a valorizálatlan hiteleket, (Pakots József : 18%-ra ! — Zsirkay János: Azelőtt 9% volt!) de a nagyvállalatok nem adnak hitelbe árut, vagy ha mégis adnak későbbi fizetésre árut valamelyik kereskedőnek, akkor azt súlyos kamatokkal és kosztpénzekkel terhelik meg, ugyanezek a vállalatok elkívánják és el is vették munkásaiktól és alkalmazottaiktól azt, hogy ezek hitelezzék nekik munkaerejüket. Ez annyit jelent, hogy a munkások általában, de legtöbb helyen a tisztviselők is utólag kapják fizetésüket, ugy hogy mindig csak egy hónapi késéssel tudnak fizetésükhöz jutni, és igy a nagyvállalatoknak, a kedvezményezett, valorizálatlan hitellel ellátott vállalatoknak a maguk munkaerejét valorizálatlanul voltak kénytelenek átengedni. A munkás is nemcsak hétfőtől szombatig előlegezi a maga munkaerejét, hanem szerdától szerdáig, mert rendesen szerdán, esetleg csütörtökön van a munkabérlista lezárása, úgyhogy amikor a munkás szombaton megkapja a munkabérét, akkor tulaj donképen másfél héttel később kapta meg azt a pénzt, amelyre neki joga volt munkája után. Ezek a vállalatok, ezek a kartellek, ezek az érdekképviseletek valósággal szemérmetlenül kirabolják egyrészt a fogyasztókat, másrészt azokat a munkásokat, akik az ő gyáraikban a termelést végzik. Hogy ezekbe a dolgokba ne volna, vagy ne lehetne a kormánynak beleszólása, ezt nem akarom elhinni, mert ha elhinném, akkor azt kellene feltételeznem, hogy a kormánynak nincs elegendő hatalma ahhoz, hogy ezeket a spekulációkat letörje. Ha pedig ezt a hitet elterjedni engedjük, ebből olyan anarchia lesz, hogy a fogyasztók és a dolgozók azt fogják mondani, ha nekik nincs hatalmuk, ha a törvénynek, az igazságnak nincsen
