Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-247

?Ö 'A nemzetgyűlés 247. ülése 1924. évi február kó 27-én, szerdán. van zárva a magyarság attól is, (Varsányi Gábor: Hogy magyarul imádkozzék!) hogy nemzeti irodalmát figyelemmel kisérhesse. Magyar sajtótermékek csak szórványosan jelenhetnek meg. Magyar folyóiratoknak és könyveknek, néhány klaszszikus munka kivételéve], Magyarországból Csehszlovákiába való bevitele el van tiltva. A magyar könyvtárakat lefoglalták ; a magyar ifjúsági könyvek kötetei az elszlávositott magyar iskolák padlásain és pincéiben hevernek. Felesleges beszélnem a magyarok ellen alkalmazott kivételes rendszabályokról, a statáriumról, a katonai diktatúráról, a szólásszabadság messzemenő korlátozásáról, a magyar folyóiratok léptennyomon való betiltásáról, vagy a hirhedt pozsonyi kémiroda működéséről, elegendő, ha felolvasok a Csehszlovákiában élő kisebbségnek angol, francia és német nyelven kiadott emlékiratából egynéhány jellemző adatot. (Halljuk! Halljuk! Olvassa.) »A Szlovenszkóba bekebelezett magyar nemzeti kisebbség szabad nemzet tagja volt. Állama ezeréves, ősi írott alkotmánya a legrégibb Európában, a Magna Charta idejéből való, ez az aranybulla, mely évszázadokon át a közjogi fejlődés alapja volt. Magyarország alkotmányát a szabadság szelleme irányitotta és lengte át, népe a szabadságjogok teljességében élt, kulturális és gazdasági élete hatalmas lendületnek indult. Tanúsága annak Szlovenszkó ezernyi iskolája, kultúrintézménye és hatalmas iparvállalatai, bányái, gyárai, valamint városainak fejlett társadalmi szinvonalon álló élete és berendezettsége, mely mind a magyar szellemnek és államalkotó erőnek munkájából származik. Mindezeknél készen találta az uj államalakulás, melyhez bennünket, másfél millió magyart csatoltak. A szabadság levegőjéhez szokva, a legnagyobb fájdalommal látjuk nemcsak szabadságjogaink elkobzását és megszüntetését, hanem kulturális fejlődésünk alapfeltételéül szolgáló iskoláink,* tadományos intézeteink, közművelődési és irodalmi szervezeteink erőszakos elnyomását, a közvélemény éber lelkiismeretének, a sajtónak elnémitását, vezetőinknek bebörtönzését és jogtalan letartóztatását és általábanvéve fajunk kisebbitését és üldözését. Demokratikus államot igért az uj államalakulás forradalmi törvényhozása és kiépítette Európának talán egyetlen rendőrállamát, ahol megszűnt a polgárok jogegyenlősége, ahol a cseh nemzet erőszakos hegemónia-törekvése megbénit és lehetetlenné tesz minden törekvést, amely a magyar faj polgári egyenjogositására irányul A szabad életet és annak lehetőségeit követeljük mi, Szlovákiában élő nemzeti kisebbség. Ehhez a magyarságnak épen annyi joga. van, mint a cseh nemzetnek. Jogunk van azért is, mert ez a föld ezer éven keresztül háboritatlanul a magyar nemzet birtoka volt. A szabadsághoz szokott nemzet és ennek elszakított részei szabadok akarnak maradni uj helyzetükben is és sohasem lesznek idegen népfajok szolgájává. Mielőtt egyelőre buesut vennék a cseh államszervezés sötét rendszeréről, eszmeileg a nagy távolságon át kezet szorítok a cseh-szlovák köztársaságban élő magyarság érdekeinek egyik lelkes harcosával, Körmendy Ékes Lajos prágai nemzetgyűlési képviselővel. (Élénk éljenzés a jobboldalon.) Ez a lelkes férfiú 1921. év február 1-én Hlinka Andrással polemizálva, a következő aranyigazságokat állapitotta meg (olvassa): »És ha a magyar politikának a szlovák néppel szemben elkövetett hibáit tárgyilagosan vizsgáljuk, meg kell állapitanunk azt is egyrészt, hogy ezek a hibák kizárólag csak kulturális téren mozogtak, — mert ami egyéb hiba volt, az a magyar vidékeken is ép ugy megvolt, — másrészt pedig azt, hogy a magyar kormányzat ezer évig nem, hanem csak a múlt század utolsó évtizedeiben, tehát abban az időperiódusban mutatott elzárkózást a szlovák népnek kulturális törekvéseivel szemben, (Juriga közbeszól — Ez igaz!) amikor a nemzeti állameszme gondolata volt mindenütt Európában irányadó és még sokkal inkább egyeduralkodó, mint ma ennek ellenkezője: a wilsoni elvek.« Minden^ cselekvést csak abban a milliőben lehet igazságosan megitélni, amelyben lefolyik. A magyar politika akkori hibája védelmezhető azzal, hogy ugyanakkor minden más európai állam is elkövette ugyanazt a hibát. Kérdezem: hol volt Európának az az országa, ahol ugyanazon időperiódusban a nemzetiségek kevésbé voltak elnyomva, mint Magyarországon? Beszéljek talán az írekről, vagy a pozeni lengyelekről? Ha Magyarország valóban ugy elnyomta volna nemzetiségeit, mint ahogy azt ellenségei állitják, akkor nem Magyarország volna az, amely az elszakitott népek részeinek megkérdezését, vagyis a népszavazást sürgeti. A magyar állani fennállásának ezredik évében nyúlt csak hozzá a községnevekhez és sohasem nyúl hozzá a cégtáblákhoz. Ismerünk községeket, sőt egész vidékeket — ott van a mezőség Kolozsvár vidékén, amelynek színmagyar lakossága idők folyamán felvette a környező nemzetiségek nyelvét s viszont a magyar terjeszkedést csakis a városokban láthattuk, ami nyilvánvaló jele annak, hogy ezt nem az erőszak, de a magyar kultúra óriási fölénye eredményezte. Az, hogy a magyar állam kulturális téren szűkmarkúbb volt a szlovákoknál, mint a többi nemzetiségekkel szemben, — megfelel a valóságnak, — de azért a szlovák intelligenciának kell mea culpát mondani, melynek többségében nem a szlovák sovinizmus, hanem a magyarsággal való asszimiláció gondolata dominált. — Juriga Nándor itt közbeszólt: Igaz! Ugy van! — E jelenség nélkül mivel lehetne megmagyarázni, hogy épen a szlovák nép volt az egyedüli, amely a magyar állam kereteiben nem ópithette ki ugy a maga kultúráját, mint a románok, szászok, szerbek, akiknek tetszése szerinti számban szakés középiskoláik tanítóképzőik stb. voltak. Honnan ez a kétféle mérték? Hiszen azt talán senki sem mondhatja, hogy a magyar lélekhez a román, vagy a szerb közelebb volt mint a szlovák? Jól tudjuk, hogy ennek épen az ellenkezője az igaz. Mi Szlovenszkó magyarsága nem kérünk a magunk számára több szeretetet és megértést, mint amennyi a mi lelkünkben élt és él a szlovák néppel szemben.« Miután egy kissé talán hosszasabban foglalkoztam a Cseh-Szlovákiában élő magyarság helyzetével, (Halljuk ! Halljuk ! a jobboldalon. — Varsányi Gábor : Jobban érdekli ez a nemzetgyűlést, mint a tegnapi komédia!) a két balkáni állam fenhatósága alá erőszakolt magyar testvéreink szenvedéseiről csak röviden fogok megemlékezni. Azt mondanom is felesleges, hogy például a szerbek, a magyarság elnyomásában egy lépéssel sem akartak hátrább maradni északi testvéreiknél, sőt ahol lehetséges, még túl is szárnyalják amazokat. Amikor a három elnyomó nép, közül a legkulturáltabb csehek a méltánytalan elbánás ekkora tömeget el tudják követni, mit várhatunk déli fajtestvéreiktől, ahol a lakosság 80%-a analfabéta és a szerb hadsereg tisztjeinek 25%-a nem tud sem irni, sem olvasni. Ezzel a kuíturátlansággal szemben — a trianoni békeszerződés diktálóinak herosztráteszi dicsőségére legyen mondva — az elszakitott délvidéki magyarság, svábság, sőt a vendség-szlávság is alig mutat fel két százalék analfabétát. Magának a szerb kormányzatnak nyilván-