Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-257

A nemzetgyűlés 257. ülése 1.924. èvi március ho 18-án, kedden. MÍ lat ki fog* nyomatni, szét fog osztatni s előzetes tárgyalás és jelentéstétel végett az osztályok mellőzésével kiadatik a közgazdasági és a munkásügyi bizottságnak. Napirend szerint következik a korona értékcsökkenésének meggátlására irányuló egyes intézkedésekről szóló törvényjavaslat általános tárgyalásának folytatása. Szólásra következik? Petrovits György jegyző: Eőri-Szabó Dezső! Eőri-Szabó Dezső: T. Nemzetgyűlés! A mai magyar parlamenti és politikai viszonyok mellett ugyan nem sok értelme van annak, ha valaki a szőnyegen levő törvényjavaslathoz tárgyilagosan hozzászól, mert hiszen itt, sajnos, általában nem igen szokták azt nézni, hogy ki mit mond, hanem azt, hogy melyik oldalról hangzik el felszólalás. (Szabó Sándor: Nem lehet ezt mondani! Eckhardt Tibort is milyen csendben hallgattuk! — Halljuk! Hadijuk! bolt elől. — Rassay Károly: Ne zavarják a szónokot! — Szilágyi Lajos: Nyújtják a vitát! — Meskó Zoltán: Végre a korona megunja ezt és megjavul! Meg fogják látni!) Nem azt mondom, hogy nem hallgatják meg, hanem azt, hogy nem fogadják meg és nem követik azokat a tanácsokat, amelyek általában ezekről a padokról elhangzanak. Az ellenzék kibeszélheti akár a lelkét, a tüdejét, mint falra hányt borsó, ugy hull vissza minden onnan a túlsó oldalról és a kormányzatról. Sőt, sajnos, nem csinálok abból titkot, hogy még az ellenzék padjain is olyan óriási ellentétek vannak, hogy valósággal ezekből az ellentétekből él hosszú idő óta a kormány. Mert ha az ellenzék megtalálná az együttműködés igazi alapját és közös fronttal lépne fel ezzel a kormányzattal szemben, amely az én szerény, de azt hiszem, nem elfogult meggyőződésem szerint már csaknem teljesen elvesztette a talaját az országban és a közvéleményben, —- mondom, ha az ellenzék ha csak egyszer is — egységesen tudna fellépni élesen kifejezett Programm jávai a kormányzattal szemben, akkor azt hiszem, hogy még ezt a kormányt is, amelyről pedig nagyon sokan azt hirdetik és azt hiszik, hogy lehetetlen megdönteni, az ellenzéknek egy ilyen egységes felvonulása megdöntené. Sajnos azonban, mint már utaltam rá, az ellenzéken is óriási ellentétek vannak, amit bizony it például az, hogy amikor először vettettek fel az ellenzék egy bizonyos oldaláról a most szőnyegen levő kérdések : a valorizáció és a belföldi kölcsön kérdése, — természetesen az utóbbi nem ebben a torz formában, mint itt a javaslatban le van fektetve — akkor nemcsak a kormány és lapjai nevezték ezeket az ellenzéki politikusokat baromorvosoknak, katasztrófapolitikusoknak, hanem sajnos, az ellenzéki liberális sajtó is egyformán segített a kormánynak ebben a támadásban és valósággal agyoncsapni valóknak tartotta nemcsak a felvetett eszméket, hanem talán még magukat az eszme felvetőit is. (Rassay Károly : Annyira nem volt komoly a dolog !) Az ennyire elfajult parlamenti és pártviszonyok között és a szinte borotvaélességig kiélezett különféle érdek- és világnézeti különbségek között tényleg nem sok értelme van a tárgyilagos, és csak az ország egyetemét néző kritikának, mégis, lelkiismeretem szavát követem és választóimnak tett Ígéretemnek teszek eleget, amikor ezzel a jogommal élek. Elmondom a magam meggyőződését és véleményét; ha nem hallgatnak rá, annak én oka nem vagyok. A múltkor egyik ellenzéki képviselőtársunk szintén kifejtette azt, hogy az interpelláeiós jog is valósággal ilyen illuzórius jog lett, mert az interpellációkat meg nem hallgatják, rájuk nem felelnek, de mégis élünk ezzel a joggal, mert kötelességünk és mert ezzel legalább is lelkiismeretünkön könnyittink. Dixi et salvavi animam meam. A kormány hibás, sőt bűnös gazdasági és pénzügyi politikájára nagyon sokan mutattak rá már e

r vita folyamán is, nemcsak a szorosan vett ellenzék padjairól, hanem még a kormányt támogató keresztény gazdasági párt soraiból is, ahol Czettler Jenő és Ernszt Sándor igen t. képviselőtársaink olyan erős, de mindenekfelett igazságos kritikában részesítették a kormány gazdasági politikáját, hogy annál élesebb kritikát az ellenzéki padokról sem lehetett volna várni. Azonban nemcsak most részesítették megfelelő kritikában a kormány gazdasági politikáját, hanem voltak már, akik jó idővel ezelőtt, amikor még lehetett volna segíteni, amikor még a gazdasági politikát más irányba lehetett volna terelni, előre megjósolták, hogy ez a gazdasági politika, amelyet a kormány követ, igenis, ide fog vezetni, a teljes gazdasági csődhöz, a pénzügyi anarchiához. Azokkal a kritikákkal szemben, amelyeket már régen és ujabban is a kormány gazdasági politikájával szemben az ellenzék részéről, sőt, mint mondottam, nem csupán az ellenzék részéről, hanem még kormány támogató oldalról is felhoztak, leginkább csak azzal szoktak felelni a t. kormánypárton, hogy Istenem, egy vesztett háború után, forradalmak után, bolsevizmus után, megszállás után nem csoda, ha az ország ilyen lehetetlen pénzügyi és gazdasági helyzetbe került. Ha csak ezek a külső körülmények, ezek a politikai események irányítanák a gazdasági helyzetet, akkor talán megérthetnők fc dolgot. Azt látjuk azonban, hogy minél erősebb a konszolidáció, minél jobb, minél inkább megvédelmezett a jogrend, — amelyre a kormány egyedüli eredményként szokott rámutatni, sőt mondhatnám, egyedüli programmként, hogy t. i. aző programmja a konszolidáció, a jogrend helyreállítása és a t. kormány részéről fennen szokták hirdetni azt is, hogy ezt a konszolidációt, a jogrend biztosítását keresztül tudták vinni — a gazdasági és pénzügyi helyzet a konszolidációval valósággal fordított viszonyban van, vagyis, mennél jobban hangsúlyozza a t. kormány, hogy a konszolidáció utján jár, gazdasági helyzetünk annál rosszabb. Én ebből azt a következtetést vonom le, hogy igenis, magával a háborúval, a forradalmakkal, a bolsevizmussal és a megszállással nem lehet kellőképen megmagyarázni és menteni azt a gazdasági válságot, amelybe a kormány rossz pénzügyi és gazdasági politikája folytán kerültünk. Ez a háborúra, forradalmakra, megszállásra való hivatkozás elég gyakori, a kormány elég sürün él ezzel. Különösen él ezzel akkor, amikor a hivatalnok- és munkásosztály jogos igényeinek kielégítéséről van szó. Ilyenkor halljuk azokat a csititó és vigasztaló szavakat, hogy vesztett háború után, forradalmak után mindenkinek éreznie kell a gazdasági válságot és a nehéz pénzügyi helyzetet. Hiszen ha mindenki érezné, ha ebben a nyomorult országban általános nélkülözéssel, vagy legalább is általános igénylefokozással állnánk szemben, akkor jogosult volna ez a kifogás, akkor talán az illető szegény, nyomorgó tisztviselő- és munkáscsaládok is némiképen megvigasztalva éreznék magukat ezzel a megokolással. De nézzük, t. Nemzetgyűlés, így van-e? Látunk ebben az országban általános igénylefokozást? Nem azt látjuk-e inkább, hogy bizonyos társadalmi osztályok a legnagyobb fényűzést, a legnagyobb pénzpazarlást, a legnagyobb luxust fejtik ki és hogy valósággal hivalkodnak a maguk gazdagságával és pénzbőségével azok előtt, akik pedig a kormány rossz gazdasági politikája folytán a lehető legrosszabb 51*