Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-250

r A nemzetgyűlés 250. ülése 1924. évi március hó 5-én, szerdán. 179 vényhatóságában, a vidéki törvényhatóságok javaslatai még tárgyalásra sem kerültek. Ez az egyszakaszos javaslat pedig még szintén nem került ide a nemzetgyűlés elé ugy, hogy tisztán egy szükségrendelet alapján áll ma az egész ország közigazgatása. Ez- nem lehet helyes állapot és ez egyáltalában nem mutatja azt, hogy demokrácia volna ebben az országban, ahol az alkotmányos intézmények ma már nagyobb részt minden tekintetben há­borús és szükségrendeleteken alapulnak. Én a magam részéről a belügyminister úr­hoz a következő interpellációt intézem. (Ol­vassa): »Hajlandó-e a belügyminister sürgősen gondoskodni arról, hogy az önkormányzati igazgatásban bekövetkezett törvényellenes álla­pot megszűnj ék 1« Elnök : Minthogy a belügyminister ur be­jelentette, hogy sürgősen távoznia kell és a bejegyzett interpellációra csak a jövő héten fog válaszolni, az interpelláció kiadatik a belügy­minister urnák. Szólásra következik ? Bodó János jegyző : Knaller Győző ! Knaller Győző : T. Nemzetgyűlés, kérem interpellációm elhalasztásának megengedését. (Helyeslés.) Elnök : Felteszem a kérdést, méltóztatnak-e hozzájárulni ahhoz, hogy a képviselő ur inter­pellációját elhalássza ? (igen l) Eképen mon­dom ki a határozatot. Ki a következő interpelláló % Bodó János jegyző: Lendvai István! Lendvai István: T. Nemzetgyűlés! Teljesen tisztában vagyok a t. Háznak azzal a hangulati atmoszférájával, amely az én interpellációm után következő interpelláció körül itt a lelkek­ben és szivekben megvan. Én tehát — hogy egy ma divatos szóval éljek — azt mondhatnám, hogy takarékinterpellációt fogok mondani, (Derültség balfelől) amely interpelláció során csak igazán csekély százalékát, kevés hánya­dát fogom felsorolni az egyik leghazafiasabb és legkeresztényibb társadalmi osztály, a kis-, a közép- és kézműiparosság sérelmeinek. Nem vagyok osztálypolitikus. Ellensége va­gyok minden osztályuralomnak. Ebből az ál­láspontomból logikusan következik az, hogy tehát igenis szolgálni kivánom jogos érdekeit, orvosolni kivánom jogos sérelmeit minden tár­sadalmi osztálynak, elbirálván a társadalmi osztályokat elsősorban abból a szempontból, hogy az ő munkájuk, az ő létük, az ö jó- vagy rosszvoltuk a nemzet egyeteme számára miféle értéket vagy értékcsökkenést jelent. Azt hiszem, pártkülönbség nélkül egyetértünk itt ebben a teremben abban, hogy ha van társadalmi osz­tálya a magyar nemzetnek, ha van társadalmi osztálya^ Magyarországnak, ^amelynek munkája s munkáján keresztül is kisugárzó etikája, er­kölcsisége ennek a nemzetnek a számára csak értéket jelenthet, az épen az iparososztály. Sajnos, hogy épen az iparososztállyal kap­csolatban kell megállapítanom azt, hogyha ; mi csak évtizedekre is visszatekintünk, ha a keresztény nemzeti irányzat címén elmúlt esz­tendőket tekintjük is, a legmélyebben sújtott magyar társadalmi osztályok között ott kell találnunk az iparos társadalmat is. Nem kivá­nok messzebb visszamenni a magyar történe­lemben, nem kivánok itt előadást tartani — mert ezt fölöslegesnek is tartom — arról a kulturhivatásról, amelyet évszázadok folya­mán a magyar iparosság betöltött, nem kivá­nok rámutatni arra, hogy abban a városi kul­túrában, amely ezeknek a véres, keserves küz- . ]S T APLÓ XXI. delmekben eltelt évszázadainknak folyamán is itt Magyarországon kifejlődött, elég eminens része van a magyar iparosságnak, a magyar iparnak. Én csak arra akarok rámutatni, hogy ha az elmúlt ötven esztendőt tekintjük, ha a világ­háború előtti esztendőket tekintjük, azokat az esztendőket, amelyeket kénytelenek vagyunk különösen a magyar ipar szempontjából a bécsi hódoltság idejének és korszakának tekinteni, a magyar iparosságot fejlődésében folyton bé­nította és megakasztotta egyfelől az a szabad­elvű politika, amely magát folyton Bécs érde­keihez, folyton Ausztriának, az összbirodalom­nak érdekeihez tartotta, másfelől az, hogy ide­bent felszabadították azokat az elemeket, ame­lyeknek uralmát a tarnopoli hódoltságnak ne­vezném, akik itt az ő kontárszellemükkel, az ő tisztességtelen erkölcseikkel segítették ezt az ipari társadalmat, ezt a nemzetfentartó elemet egyre alább és alább sülyeszteni. Azután következett a világháború, amely­ben a magyar iparosság künn a fronton óp­ugy, mint itthon a front mögött megtette a maga kötelességét ugy, mint ahogy kevés tár­sadalmi osztály. Ez után a világháború után következett a Károlyi-forradalom, amelyről ma már históriai megállapítással mondhatjuk, hogy talán vezetői közül is a jobbhiszemüek­nek gondolata és akarata ellenéi-e nemzetiet­len, nemzetrontó lázadássá sülyedt nemzeti forradalom helyett. Ez a forradalom épugy nem törődött az iparosság érdekeivel, mint amilyen kevéssé törődött az a vörös hóhér­uralom, amely logikusan következett 1919 márciusában 1918 szerencsétlen és elhibázott októberére. Most azonban az a kérdés, hogy ha már ez igy volt, mi következett a magyar iparostár­sadalomra azzal az 1919 augusztusával, amely­ben bármilyen torz és zavaros formák közt is a magyar nemzet életakarása, életösztöne lob­bant fel, és amely 1919 augusztusában egy szo­morú világháború, két hamis forradalom és egy idegen megszállás után a nemzet igazán hazafias elemei elérkezettnek vélték azt az időt, hogy végre elkezdődjék az az uralom, amely a keresztény nemzeti elemeket, a dolgozó ma­gyarságot fogja végre felszabadítani ? Hogy az az azóta eltelt esztendők^ során a magyar iparostársadalommal mi történt, erre nézve nem én adhatok feleletet, t. Nemzetgyű­lés. Rám ugyanis azt mondhatják, még olyan jóhiszemű fejtegetéseim során is, hogy én egy megcsontosodott ellenzéki vagyok — és itt nem akarok Csontos t. képviselőtársamra célozni, aki néha viszont megellenzékiesedik. (Horváth Zoltán : Ö viszont csontos kormánypárti ! — Derültség.) Én tehát eminenter kormánypárti úrra kivánok hivatkozni. Bizonyára ismeretes tény sokak előtt, hogy amikor a keresztény nemzeti jelszóval megindult választási agitá­ció során a Bethlen-kormány elindult, hogy magának a keresztény egység nevében parla­menti többséget szerezzen, a magyar iparos­társadalom kifejezte a Bethlen-kormány előtt azt az óhaját, hogy önmagát is minél erőseb­ben szeretné itt a nemzetgyűlés termében kép­viselve látni, ugyanazon a jogon, amilyen jo­gon — és nagyon helyesen — idebent a kis­gazdatársadalom már az előző nemzetgyűlés­ben is igen erőteljesen képviselve volt. Akkor a magyar iparostársadalmat azzal áltatták, hogy majd húsz olyan jelöltet fog állí­tani, 'âz egységespárt. akik az iparosság köréből 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom