Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-250

A nemzetgyűlés 250. ülése .1924. évi március hó 5-en, szerdán. 167 letek kielégítésére. Látjuk is, hogy már az elmúlt heti klíringnél az azelőtti heti kiutalásoknak csak egy negyedrészét bocsátották rendelkezésre, most pedig mint óriási eredményt hirdetik, hogy két és fél millió svájci frank áll ezen a héten rendelkezésre erre a célra. Már pedig — amint mondottam — valorizációt csinálni és a deviza­forgalmat fel nem szabaditani azon korlátok között, melyekre mindannyiunk meggyőződése szerint szükség van, t. i. hogy értékpapírok kiajánlása, magyar korona kiajánlása s az igény­jogosultság megállapítása továbbra is fentartas­sék a devizaközpontnak, mondom, ezen korlá­tokon belül a devizaforgalmat fel nem szabadí­tani, de a valorizációt és a takarékkoronát meg­csinálni és az életbe átvinni, káros következmé­nyekkel is járhat, mert ha nem lesz rendelkezésre elég deviza s a devizaforgalmat megnyitjuk, — már pedig- meg kell nyitni, mert enélkül nincs valorizáció — akkor itt újra olyan hihetetlen infláció fog_ bekövetkezni, amely a papirkoronát valóban teljesen elértékteleniti és fizetési eszköz természetétől is véglegesen megfosztja. Ezt gondolják át a mértékadó körök és tényezők az utolsó órák utolsó percében; (Lendvai István : Jó lenne egy takarékminister is !) ne felejtsék el, hogy ezeknek az intézményeknek létesitésével ugy járhatnak, mint Gőthe bűvész­inasa, aki felidézte ugyan a szellemeket, de végül nem volt képes úrrá lenni rajtuk. Vigyázzanak a t. minister urak arra, hogy ezek az experimen­tumok, amelyek igazán az ország vérébe és húsába vágnak, s az ország életével játszanak, ugy történjenek meg, hogy abból közös kívánsá­gukra, mindannyiunk egyöntetű óhajára csak üdv és eredmény fakadjon. Én azonban — saj­nos — az előrelátásnak ugyanazt a hiányát látom a legutóbbi hetek intézkedéseiben is, amelyre volt szerencsém beszédem folyamán utalni, hogy hiányzott az utóbbi évek egész közgazdasági poli­tikájából. Folyton azt halljuk, hogy nem lehetséges bi­zonyos előre megállapított programm egyes fázi­sait előbb megvalósítani, mint ahogy arra nézve megegyezés történt a népszövetséggel. Ezért vo­nakodott Kállay igen t. képviselőtársunk például a kényszerkölcsön behajtásával s az idevonatkozó javaslat benyújtásával is a legutolsó pillanatig, s íme látjuk, hogy nem omlott össze a világ és nem következett semmiféle szerencsétlenség abból, hogy mielőtt a szakértő urak ide érkeztek s mielőtt a főkomisszárius úrral megállapodás létrejött volna, mégis a sürgető szükség parancsa következtében a belső kölcsön felvételére is az előre megállapított programmnál előbb került a sor- Ha ezt vették volna tekintetbe, ha ezt előbb kisérelték volna meg, ha ezeknek az intézkedé­seknek sorrendjét meggyorsították volna, ha Kál­lay t. képviselő urnák Parisból való hazaérke­zése után nyomban foganatba is vették volna eze­ket az intézkedéseket, ha akkor gondoltak volna a járadékbank és ennek keretében a járadék­márkához hasonló intézmény megvalósítására, azt hiszem, a magyar gazdasági életet srdyos megrázkódtatásoktól óvhatták volna meg. Ma már csak két eshetőség van. Az egyik az, hogy simán megy a belső kölcsön, és gyorsan kapunk igen kiadós és busás arany kölcsönelő­leget. Ha ilyen simán megy a dolog, akkor néze­tem szerint valorizációra és takarékkoronára nincs szükség. Ha pedig a kölcsönt nem kapjuk meg a legrövidebb idő alatt, — amint természetes, hogy annak folyósítása a következő hónapokban nem várható s az én számitásom szerint augusz­tus előtt nem is fog bekövetkezni — és ha az önálló jegybank fel is fog állíttatni, annak effek­tiv működése ennél előbb nem fog megkezdődni: akkor pedig ki vagyunk téve olyan megrázkódá­soknak, amelyeken a valorizáció és a takarék­korona intézménye nem fog átsegíteni. Ilyen körülmények között azzal fejezem be szavaimat, hogy az a kritika, amelyet az elmúlt évek pénzügyi politikája felett igyekeztem gya­korolni, tárgyilagos kritika kivánt lenni. Ben­nünket itt az ellenzéken — meggyőződésem szerint mindannyiunkat — az az óhaj s az a kivánság vezet, hogy ezzel a kritikával is szolgáljuk azt az ügyet, amely pártkülönbség nélkül mindany­nyiunk ügye: az ország gazdasági életének re­generálását. A törvényjavaslatot nem fogadom el. (Élénk helyeslés és éljenzés a középen és a baloldalon.) Elnök : Szólásra következik ? Bodó János jegyző : Erdélyi Aladár Î (Nincs itt !) Elnök : A képviselő ur nincs jelen. Követ­kezik ! Bodó János jegyző : Szakács Andor ! (Fel­kiáltás half elöl : Szünetet kérünk !) Elnök: Az ülést 5 percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Szakács Andor képviselő urat illeti a szó. Szakács Andor : T. Nemzetgyűlés ! Az után a nagyszabású és értékes gazdaság-pénzügyi fejte­getés után, melyet Beck Lajos t. képviselőtár­sunktól hallottunk, és amely az előttünk fekvő kérdést gazdaság-pénzügyi tekintetben a legtöbb oldalról megvilágította, engedje meg a t. Nem­zetgyűlés, hogy én ennek a kérdés-komplexum­nak inkább alkotmányjogi és politikai részével foglalkozzam. Kétségtelen dolog, hogy ezt az u. n. kényszer­kölcsönt, amely rendkívül váratlan, meglepetés­szerű, hirtelen megadóztatása, rendkívül súlyos megterheltetése a magyar közönségnek, egy al­kalmi ok váltotta ki. Nem tervszerű pénzügyi politikából, hanem a korona Zürichben jegyzett értékének szándékos leeresztése következtében beállott pánik hatása alatt határozta el a kormány, hogy hozzányúl ehhez a kényszerítő rendszabály­hoz, hogy ezáltal a korona további romlását és a drágaság további emelkedését megakadályozza. Rajta van az alkalmi abszolutisztikus intézkedés­nek minden lehetetlen bélyege. Először is a világ­nak semmiféle kormánya nem lehet feljogositva reá, legkevésbé pedig a magyar kormány, alkot­mányunk értelmében, hogy ilyen siílyos adókat jelentő közterheket önhatalmúlag, abszolutisztikus módon hárítson rá az ország lakosságára. Még akkor is, ha a nemzetgyűlés nincs együtt, meg kell kísérelnie a kormánynak, ha ilyen rendkívüli segitő eszközökre van szükség, hogy a társadalom teherbiró rétegeinek önkéntes hozzájárulásával teremtse elő a szükségelt összegeket. Erre Ausztriában is láttunk példát, amikor Seipel osztrák kancellár összehívta a bécsi nagy­tőké-érdekeltségeket, utalt előttük a kormányzat, az állam súlyos helyzetére, a belföldi kölcsön szükségességére, de nem törvénytpótló vagy tör­vénybe ütköző rendelettel szedte be ezt a kölcsönt, hanem igenis megmondta a nagytőkének, hogy ha nem segit az országon, olyan súlyos viszonyok következnek be, hogy a kormány nem állhat jót, vájjon az utca a drágaság által nélkülözésbe, Ín­ségbe kerülő tömegek nem fognak-e erőszakosan fellépni s nem forradalom kitörésével segitik-e át az országot ezen a súlyos pénzügyi válságon. (Lendvai István: Nálunk fordítva, a fórradalomig akarják vinni!) így az osztrák kormány szépen, barátságos megbeszélés folyamán egy éjszaka biz­tosította Ausztria számára a szükséges kölcsönt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom