Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-228

A nemzetgyűlés 228. ülése 1924. vívmánya, ma Magyarországon valóságos dzsungel. Attól függ egy uj lap megindulása, hogy a ministerelnökség ahhoz hozzájárul-e. A ministerelnökség következetesen hosszú időn át egyáltalában nem járult hozzá munkáslap megindításához. A mezőgazdasági munkásoknak, a vasúti munkásoknak és egyéb kategóriáknak hosszú hónapok óta törekvése és nem tudnak hozzájutni, hogy lapot jelentessenek meg a maguk érdekei szolgálatában, mert a ministerelnökség a kivételes hatalomra hivatkozva ahhoz nem járul hozzá. Ha lehet, akkor a helyzet a sajtószabadság kérdésében a polgári lapokra nézve még rosszabb, mint a munkáslapokra. Mert az újonnan kiadandó polgári lapok tekintetében egyenes lélekvásárlás folyik. Adnak egyeseknek polgári lapokra engedélyt, ha szóbeli vagy Írásbeli reverzálist adnak, hogy ilyen meg ilyen politikát fognak hirdetni, (Rakovszky István: Ugy van!) ilyen meg ilyen kérdésekben nem fognak a megállapított határon túlmenő követeléseket propagálni lapjukban. Lehet, h.ogy ez a kivételes hatalom alapján szabad a kormánynak, de semmiféle morális, semmiféle erkölcsi alap sincs erre. Ha mi igényt tartunk arra, hogy kulturországnak nevezzenek bennünket, vagy hogy kulturország legyünk, akkor ennek meg kell szűnnie, mint ahogy meg kell szűnnie annak a szerintem egészen lehetetlen állapotnak, hogy a belügyminister egy fővárosi napilapnak kezdetben egy, később kettő, most, a legutóbbi időben, 1924-ben, három hónapra adja meg az utcai terjesztésre való engedélyt. Az én érzésem szerint ez valósággal kéjes tobzódás a hatalomban és szinte megdöbbentő az emberre. Honnan vette a belügyminister ur vagy közege — nem tudom, ki intézi — azt a jogot, hogy így kigúnyoljon egy szabadságot, egyhónapi, két hónapi, háromhónapi terjesztési engedéllyel? Ismétlem, ez kéjelgés a hatalommal való visszaélésben. Ennyit a múltra és a jelenre vonatkozólag A kormányzat azonban nem nyújt semmi reménységet arra, hogy a jövőben szándéka más politikát folytatni, hogy a jövőre szándéka, törekvése az országot valamennyire konszolidálni. Erre nézve bizonyítékul talán elég, ha felhozom a belügyminister urnák remélhetőleg már eltemetett úgynevezett rendjavaslatát s az igazságügyminister urnák »rendjavaslat II.« alatt benyújtott úgynevezett büntetőjogi novelláját, mert abban olyan rendelkezések vannak, amelyek kulturállamban meg nem állhatnak. Hivatkozhatom a benyújtott szakszervezeti törvényjavaslatra, amely semmiképen sem fedi, sőt ellenkezik azzal a vállalt kötelezettséggel, amely a trianoni békeszerződésben van lefektetve, és hivatkozhatom ugy a fővárosi, mint a megyei törvényhatóságok újjáalakítására vonatkozó törvényjavaslatokra is. Mindezek azt bizonyitják — és ez talán a múltnál is sajnálatosabb — hogy a kormányban egyáltalában nincs meg a hajlandóság, nincs meg a szándék arra, hogy a jövőben legalább emberi, demokratikus, kulturális haladást szolgáló politikát folytasson. Ezekután áttérek egy másik témakörre, amelyről itt a mi első megjelenésünk óta ismételten volt szó, de sohasem került arra sor, hogy bizonyos részletességgel a kérdés meritumába is belemenjünk. Ez az amnesztia kérdése. Magyarországon állítólag keresztény irányú kormányzat van, és a keresztény vallás azt tanítja : ne tégy embertársadnak olyat, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek. Én ebből a keresztény tanításból kiindulva megpróbálok párhuzamot vonni egyrészt a között az engesztelhetetlen magatartás között, amelyet a győztes kis- és nagy entente országok Magyarországgal szemben követnek, másrészt a között az ugyancsak engesztelhetetlen i évi január hó 24-én, csütörtökön. 40? és kíméletlen eljárás között, amelyet a Magyarországon győztes ellenforradalom tanúsít azokkal szemben, akiket legyőzött, és akik tehát ellenkező politikai véleményen vannak, mint a kormány. T. Nemzetgyűlés! Tele vagyunk mindnyájan panasszal arról, hogy az ellenséges államok a reánk diktált békeszerződésekkel megnyomorították az országot, gazdaságilag súlyos károkat okoztak és ez ellen védelmet keresünk. Erre nézve a belügyminister ur Nyíregyházán a múlt év július 8-án a következőket mondotta (olvassa): »Vesztett háború után állunk és sajnos, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy azok, akikkel szemben a háborút elvesztettük, akik az igazságos biró talárjába öltözötten hozták meg a békeszerződés Ítéleteit, csak Ítélkeztek, de igazságot nem szolgáltattak.« Talán ennél is szebben juttatta kifejezésre ezt a gondolatot ugyanott a minister elnök ur, aki a következőt mondotta (olvassa): »Még ma is kérlelhetetlenek velünk szemben szomszédaink, mert érzik, hogy igazságtalanságot követtek el velünk szemben; hiszen általános emberi tulajdonság az, hogy azoknak nem bocsátunk meg, akikkel szemben igazságtalanok voltunk.« Én mind a két kijelentést szórói-szóra aláírom. De méltóztassék csak meggondolni, hogy milyen frappánsul — csak a szereplők megnevezésének változtatásával — szórói-szóra ráillik ez arra az eljárásra, amelyet a magyar kormányzat a legyőzött forradalmárokkal szemben követ. Én tehát applikálom a szavakat és azt mondom : vesztett forradalom után állunk és sajnos, kénytelenek vagyunk megállapitani, hogy azok, akikkel szemben a forradalmat elvesztettük, akik az igazságos biró talárjába öltözötten hozták meg ítéleteiket, csak Ítélkeztek, de igazságot nem szolgáltattak. A ministerelnök ur szavai ugyanígy pontosan ráillenek erre az eljárásra : még ma is kérlelhetetlenek velünk szemben a kormányok, mert érzik, hogy igazságtalanságot követtek el velünk szemben ; hiszen általános emberi tulajdonság az, hogy azoknak nem bocsátunk meg, akikkel szemben igazságtalanok voltunk. T. Nemzetgyűlés ! Én azt gondolom a magam egyszerű, józannak tartott észjárásával, hogy a magyar kormányzat és a magyar nemzet morális alapot biztositana magának a rossz és igazságtalan béke diktátumokkal, azzal az egész eljárással szemben, amelyet a győztes országok' velünk szemben gyakorolnak, ha képes volna egy olyan morál is piedesztálra emelkedni, hogy maga adna példát az engesztelékenységre, maga adna példát a megbocsátásra, nem bűnösökkel szemben — mert nem bűnösöknek követelünk mi amnesztiát — hanem olyanokkal szemben, akiknek amnesztiát követelünk az emberi jog és igazság nevében, akiknek épen csak más a politikai felfogásuk, mint a kormányzaté. Ezt követeljük, és követelésünk alapjául megtesszük a keresztény vallás parancsán kívül megint a ministerelnök szavait, amelyeket én egyszer itt már citáltam, melyeket 1922-ben Hódmezővásárhelyen mondott el, s amelyek igy szólnak (olvassa) : »A forradalmak annak következményei, hogy az intézmények a nép szükségleteivel és életfeltételeivel diszharmóniába jutottak.« Klasszikus igazolása ez az októberi forradalomnak. Mindaz, ami Magyarországon állami berendezkedés volt, már az októberi forradalmat megelőzően diszharmóniába és ellentétbe jutott a nép szükségleteivel és ennek következménye volt a forradalom. De ha ez igaz, akkor nem azokat kell büntetni, akik a forradalomban akármilyen címen szerephez jutottak, hanem azokat kellene