Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-227

376 À nemzetgyűlés 227. ülése .192 A munkanélküliség mindenkor réme volt a dolgozni akaró munkásságnak. Még a békés időkben is irtózott a munkás attól a gondolattól, hogy munkanélkülivé váljon, annál inkább irtózik ma, amidőn a munkában álló munkások megélhetése is a lehető legkeservesebb és a lehető legbizonytalanabb. Azok a munkabérek, amelyeket jelenleg a munkáltató az egyoldalú diktatórikus bérmegállapítás folytán juttatnak a munkások részére, semmi körülmények' között se elegendők arra, hogy az életet tisztességesen lehessen belőlük i'entartani. Már most, ha a dolgozó munkás sem tud megélni, ha a dolgozó munkásnak sincs annyi keresete, amennyi a létfentartásra minden körülmények között szükséges volna, el lehet képzelni, milyen lehet annak a munkásnak a helyzete, akinek akaratán kívül kiveszik a kezéből a szerszámot, a munkanélküliség keserűségébe lökik bele, el lehet képzelni, milyen nyomorúságnak van kitéve a munkanélküli, a családjával egyetemben akkor, amidőn ma a dolgozó munkások is csak ugy tudják létüket biztosítani, hogy a családfővel együtt a családtagok is, a gyermek, az asszony is kénytelen munkát vállalni és így a közös munka vállalás eredményéből tartják fenn kinosan és nehezen a családot. (Szabó István (sokorópátkai) : A falun mindig igy van, a falun dolgozik kicsiny e-nagyja !) Igen t. Nemzetgyűlés! A közelmúlt napokban egyes képviselő urak azzal vádoltak meg bennünket, hogy mi munkáskérdésekkel nem foglalkozunk eleget, holott ez nekünk hivatásunk volna, hogy mi nagy szeretettel inkább a politikai kérdéseket hozzuk felszinre a helyett, hogy munkáskérdésekkel, munkásproblemákkal foglalkoznánk. Ez alkalommal kénytelen vagyok ezt a megállapítást visszautasítani, még pedig azért, mert még az a képviselő nr is, aki ezt mondotta, nagyon jól tudta, hogy ez a kijelentése nem fedi a valóságot, mert neki is és mindenkinek igen egyszerűen, igen könnyen meglehetett volna állapítani, hogy nekünk alig volt olyan felszólalásunk, amely felszólalás közepette munkáskérdésekről, szociális problémákról említést ne tettünk volna. Arról a kérdésről is, amelyről most beszélek, nemcsak én, hanem más képviselőtársaim, különösen szociáldemokrata részről is szót emeltek. Mindennek dacára újból tárgyalni kell ezt a kérdést itt a Ház szine előtt, mert a kormányban nem mutatkozik semmiféle szociális jóakarat e kérdés elrendezésére, a munkanélküliség enyhítésére és az abban rejlő veszedelem elhárítására. Kétféle veszedelemmel kell pedig most számolnunk. (Farkas István: Majd ha ég a ház, akkor megint jajgatnak!) Az egyik veszedelem a munkában levő, tehát a dolgozó munkások elkeseredésében rejlik. Amint az előbb mondottam, általában mostohán kezelik a munkások sorsát. A dolgozó munkásoknak megközelítőleg sem adnak olyan fizetést, amelyből megélhetnek, mert az a kereset, amelyhez ma hozzá tudnak jutni, a munkáltatók egyoldalú önkényes bérmegállapítása folytán a békebeli keresetnek alig teszi ki 40 jobb esetben 50%-át. Ennek egyik következménye az, hogy kibontakozik az a veszedelem, hogy a dolgozó munkások lelkében szinte mesterségesen összegyűjtötték a keserűséget, gyűlöletet, amely keserűség és gyűlölet nem lehet tudni, hogy meddig marad belül az emberekben, még kevésbbé lehet tudni azt, hogy mikor fognak ezek kifakadni és ezek a kifakadások milyen formában fognak megnyilvánulni. A másik veszedelem ott van a munkanélküliség kérdésében, abban a nyomorban, abban a borzalomban, amelyet ez a kérdés magában rejt. Az igen t. Nemzetgyűlésnek meg kellene . évi január hó 23-án, szerdán. értenie e kérdés fontosságát, nem pusztán a munkanélküliek érdekében, (Farkas István: Hanem az állam érdekében.) — hanem az ország érdekében, a nemzetgyűlés valamennyi tágjának össze kellene fognia ebben az ügyben és szinte kényszeritőleg kellene hatni a kormányra, hogy végre tegyen már valamit ebben az ügyben. Nem holmi pepecselő munkával segítsenek ezen az ügyön, hanem intézményesen kell a munkanélküliség kérdését szabályozni és rendezni olyan módon, ahogyan ezt már igen sok külföldi államban megcsinálták és intézményesen lefektették. Nálunk mit látunk a kormány részéről a munkanélküliség kérdésében! Azt látjuk, hogy amikor a munkanélküliek össze akartak jönni, és fájdalmukat, keserűségüket el akarták panaszolni és nemcsak azt akarták elmondani, hogy milyen szomorú sorsban vannak, hanem azt is meg akarták jelölni, hogy miképen kellene ezen a nagy, fontos szociális problémán segiteni, akkor a kormány a rendőrségen keresztül egyszerűen letiltotta a munkanélküliek gyűlését (Kitajka Lajos: És akkor rendeznek jótékonysági akciókat!) egyszerűen azzal a gondolattal, hogy most már ez a probléma meg van oldva, t ugy sem beszélhetnek róla, ha pedig nem lehet róla beszélni, akkor nincs is semmiféle veszedelem. Tehát a kormány ténykedése megnyilvánult abban, hogy azt a helyiséget, ahol a munkanélküliek gyűlést akartak tartani, és az egész környéket rendőrséggel megszállatta. Ugy nézett ki az egész Thököly-ut képe, mint valami hadi állapot volna, vagy valami forradalmi esemény játszódott volna le ott. Annyi rendőr volt ott, hogy 10—15 lépésnyire sorfalat állottak végig a rendőrök az egész útvonalon. (Rothenstein Mór: Még a Nagykörúton is cirkáltak rendőrök!) Ha a kormánynak a szociális problémák iránt ennyi érzéke van, akkor mi joggal állunk ide számtalanszor is mindaddig, amíg ebben a kérdésben nem történik tényleg komoly intézkedés. Amig a kormány a munkanélküliség ügyét egyszerűen rendőri üggyé avatja és gyűlés letiltással gondol segiteni a kérdésen, addig nekünk ide kell állnunk, a legerőteljesebb szavakkal szót keli emelnünk ezek ellen az intézkedések ellen és kényszeritőleg kell hatnunk a kormányra oly irányban, hogy végre szakítson azzal a gondolattal és politikával, amelyet ezen a téren kifejt. Én ipari munkásnak érzem még most is magamat. Nagyon jól tudom még abból az időből, amikor gyárban dolgoztam, hogy a kapitalista mennyire vigyázott a munkaszerszámokra, a munkagépekre. Amikor a gyárat üzemen kívül helyezték, amikor a munkát szombaton vagy valamilyen ünnepnap előtt beszüntettük, gondosan meg kellett takarítani a munkagépeket és elrakni a szerszámokat egyszerűen azért, mert az bizonyos értéket jelent a kapitalista számára, hiszen ezekkel a gépekkel és szerszámokkal állították elő a munkások a produktív munkát. Amikor tehát a kapitalista megbecsüli a munkaszerszámot, a munkagépet, akkor sem a kormány, sem a kapitalista egyáltalán nem gondol arra, hogyan és miképen kell megbecsülni azt az eleven munkaerőt, amely mindenféle viszontagságnak van kitéve. Ebben a nemzetgyűlésben sok szó hangzott el már a köztisztviselők kérdéséről, különösen akkor, amikor az ország megcsonkulása folytán a kormánynak végre kellett hajtania az ország érdekében a tisztviselői létszámcsökkentést. Nem azért említem meg ezt a kérdést, mintha kárhoztatnám az ezen a téren történt intézkedéseket, hanem csak azért, mert ezzel is be akarom bizonyitani, hogy a kormány, ahol akar, tud is segiteni. Az elbocsátott állami tisztviselőknél