Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-226

324 A nemsetgyülés 226. ülése 19, nek sorsa bízatott, akik annak a bizonyos jogrendnek hivatott őrei, kötelességeikről megfeledkeznek, a népükkel való közösségüket valahogyan elfelejtik és az a nemzet a maga legbecsesebb erkölcsi és anyagi javainak érdekében kénytelen felállni, kénytelen talán olyan cselekedetre ragadtatni magát, amely a fennálló jogrendbe ütközik, de amely cselekedetet azután szalvál az élő Isten és a történelem Ítélőszéke előtt az, hogy az annak a nemzetnek szabadságáért, függetlenségeért és a társadalmi igazságért követtetett el. Hogy a bibliával éljek, a nemzetek történelmében is bekövetkezik az az helyzet, amelyről a Szentírás azt mondja: »Amikor az emberek nem beszélnek már, megszólalnak a kövek.« Amikor a hivatott vezetőosztályok nem viszik többé a nemzetet az ő jóléte és függetlensége felé, akkor felállnak a nemzetnek választott, hivatott vezérei. Ezt a cselekedetet nevezik forradalomnak. Ez az a forradalmi szellem, amely örök büszkesége lesz annak a letört kuruc korszaknak, amely örök büszkesége lesz a mi elhanyatlott negyvennyolcas korszakunknak is. (Zaj. — Nánássy Andor: Az szabadságharc volt!) Minden becsületes forradalom szabadságharc. A nép 1848-at is forradalomnak nevezte. Szavakon mi nem nyargalunk. Itt a lényegről, a gondolatról, a tartalomról van szó. 1918-ban azonban nem ez történt. 1918-ban a magyar nemzet történetének legnagyobb szélhámossága, legnagyobb szédelgése történt, épen annak a nemes forradalmi szellemnek felhasználásával és megcsúfolásával, amely nemcsak 1848, hanem a kuruc-korszak óta kell hogy eltöltse minden becsületesen gondolkozó magyar embernek lelkét. Én nem értem meg, csak a fogalmak mai anarchiájában, hogy nekünk forradalomnak, szabadságharcnak kell neveznünk azt, ami tulajdonképen a zsidó hadimilliomosok vagyonmentő vására (Ugy van! jobbfelől.) és ami tulaj donképen a boisevizmusnak nevezett zsidó hóhéruralomnak tervszerű előkészítése volt. De hogy idáig juthatott ez a nemzet és hogy épen a kossuthlajosi gondolatot lehetett ilyen véres és tragikus szédelgésre felhasználni, annak megvannak a maga történelmi előzményei. Gondoljunk csak arra, hogy 1867-tel — bármiképen gondolkozzunk is a kiegyezésről — mégis csak megtörtént, hogy kénytelen volt a magyar nemzettel egyezségre lépni az az osztrák náció, amely hasztalan törte le az orosz szuronyok segitségével a kossuthlajosi forradalmat, és amely a Kiaga Bachhuszárjaival és egész abszolutizmusával nem tudta letörni a magyar szivekben parázsló ellenállást semmiféle börtönnel, semmiféle akasztófával, semmiféle rémuralommal. Ezzel az 1867-tel adva volt az, hogy ha a kiegyezés komoly nemzedéket talál itt, az ezen az alapon elindul majd, hogy kiépitse azt a magyar függetlenséget és önrendelkezést, amelynek mindnyájan hivei vagyunk pártkülönbség nélkül ma élő nemzedék is, akik becsületesen, nemzetiesen gondolkozunk. De akkor valami tragikus sikkasztás történt a magyar nemzet történetében: elsikkasztódott, elsikkasztatott egy békésebb, nem fegyveres, hanem gazdasági forradalom, gazdasági átalakulás, amelyet ugy neveznék: Széchenyi István gróf gazdasági forradalma. Méltóztatik tudni, hogyan értem ezt? Itt lett volna a módja annak, hogy egy tragikus magyar lángelmének — aki a maga nagy, talán túlzott felelősségérzetében őrületbe és öngyilkosságba volt kénytelen menekülni, büntetésül azért, mert gróf, mert mágnás létére agyát, életét feltette ennek a nemzetnek jobb voltára, — programmját egy komoly magyar nemzedék, a mi apáink szegények hajtsák végre. Ez a Programm át meg át volt itatva a magyar fajnak L évi január íió 22-én, kedden. szeretetével, még akkor is, amikor ostorozta ezt a fajt, mert akkor is a kétségbeesett fiúnak tiszteletével és szeretetével ostorozta. (Egy hang jobbfelől: Ugy van!) Ez a gazdasági programra alkalmas lett volna arra, hogy belekapcsolja ezt a sok megpróbáltatáson átment magyar nemzetet abba a kapitalisztikus nyugati rendszerbe, amely már kifejlődött azoknál a nemzeteknél, amelyek könnyen virulhattak, hiszen évszázadokon át ez a szegény magyar nemzet védte meg őket a vérével és verejtékével. De adva volt még valami. Az a nagy próféta, az az őrületbe kergetett látnók még valamit észrevett, amit, sajnos, nem vettek észre 1848-nak azok a félistenei, akiket változatlanul tisztelünk, de akikben hiányoljuk, hogy ezt észre nem vették : a zsidókérdés jelentőségét. Nem volt ő valami felelőtlen, szélsőséges, antiszociális elem, mert még önök is, azon az oldalon, kénytelenek elismerni, ha történelmi tanulmányaik megvannak erre vonatkozólag, hogy Széchenyi István telítve volt azzal a szociális érzékkel, amivel a fajtáját szerető mágnásnak és főpapnak elsősorban kellene telítve lennie. Ez a látnók volt akkor az egyetlen, aki megkérdezte : Ha ti emancipáljátok a zsidókat, ki fogja majd emancipálni a zsidó uralom alól a magyarságot ? (Szabó István ( sókor ópátkai) : Igaza van !) Ez a tébolyba és öngyilkosságba kergetett látnók volt az, aki elé ugyancsak a mai recipe szerint elmentek a művelt nyugati államok példájával. Erre ő, aki jobban ismerte azokat a művelt nyugati államokat, mert hiszen ott járt ő és ott szivta magába a nyugati kultúrát, a maga magyaros egyszerűségével azt felelte: Ha a tengerbe egy csepp tintát öntök, ez annak a tengernek mégse kottyan, de ha a tányér levesembe egy csepp tintát öntök, ez elronthatja a levesemet. Nem akarok szólni arról, hogy a zsidó tintacsepp ezt a mi szegény magyar levesünket mennyire elrontotta. (Derültség jobbfelől.) Hogy a történelmi összefüggéseket tovább nyomozom, rá kell mutatnom arra, hogy Széchenyi István eszméi csakugyan parlagra hullottak. Nem hiába ő beszélt és irt először a nagy magyar parlagról. Ellenben ezen a nagy magyar parlagon, amely nem akart bekapcsolódni a komoly nyugateurópai életbe, de ugy, hogy akármilyen kapitalisztikus, kereskedelmi és ipari berendezkedése van is a világnak, abba a kapitalizmusba és abba az ipari életbe beleviszi a maga nemzeti sajátságait, a maga nemzeti erkölcseit, ezen a nagy magyar parlagon felemelkedett egyszerre csak valami sajátságos nagy épület, amelynek nem volt komoly alapja, amelynek nem volt — hogy az ő szavukkal éljek — szolid matériája: a nagy zsidó kapitalizmusnak az a zsidó-amerikánus palotája. Azután az elhanyatlott 48 után ugyanazokon a Kárpátokon keresztül, amelyeken ez az orosz haderő özönlött ide be, bejött ide egy másik ellenség, nem ugy, mint ahogy a magyar faj megszokta, mindig nyíltan, kard-ki-kard, ellenséges ruhában, ellenséges anyanyelven, hanem jött szép csendesen, jött alázatosan, jött a krisztusi szeretet és a magyar lovagiasság nevében. (Pataesi Dénes: Pálinkával mérgezni a magyart!) A mi boldogtalan apáink, akiket nem tudok feloldani a felelősség alól, de akikről mégis fel kell tételeznem, hogy talán az volt a nagy bajuk, hogy mi kép a selma, ugy gondolkodik másról is, mint amilyen ő, akképen a becsületes ember is ugy gondolkodik másról, mint amilyen ő, ezek a mi szegény, boldogtalan apáink — akár törvényhozók voltak, akár a nemzeti életnek egyéb vezetői — boldogan fogadták őket. Látják, ez a krisztusi szeretet és a magyar