Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-226

A nemzetgyűlés 226. ülése 1924. évi január hó 22-én, kedden. 295 ellenfelet nem fogják jóvátétel címén még külön is megzsarolni. Hát hogy képzelik el tényleg Parisban, hogy ez a nemzet ereje minden atomjának megfeszítésével dolgozni fog majd gazdasági rekonstrukcióján, ha tudja, hogy a nemzet vagyonának várható szaporulatát húsz esztendő múlva majd el fogják tőle szedegetni, ha tudja, hogy nem magának, még csak nem is gyermekeinek, hanem kegyetlen exekutorainak dolgozik! Nem tudom, hogyan képzelik el ezt odaát? Hiszen a jóvátétel kérdése félig-meddig a népek etikájának kérdése is, hiszen a jóvátétel problémája mondom erkölcsi kérdés a történelem ítélőszéke előtt minden népre, különösen a győző hatalmasságokra nézve, Hiszen ha a jóvátétel a kölcsönnel ilyen kellemetlen junktimba fog hozatni, akkor semmi sem mentesíti ellenségeinket attól a gyanútól, hogy igenis ők ezt a kölcsönt bizonyos reservatio mentalis-szal adják. (Horváth Zoltán: Egészen nyíltan megmondják, nem is reservatio mentalis-szaljHa ezt teszik, akkor ez a kölcsön nem lesz egyébre alkalmas, legfeljebb arra, hogy a magunk, ma borotvaélen táncoló pénzügyi bizonytalanságát egy időre, átmenetileg enyhítse, de azt a legnagyobb célt, amely nekik is a szivükön fekszik — legalább ahogy hirdetik, elvként, vezető princípiumként — és amely tényleg legfontosabb ugy ránk, mint szomszédainkra, nemkülönben erre az egész rombadőlt európai civilizációra nézve: a lelkek pacifikálását ilyen módon nem birják megteremteni, mert a magyar életösztön, a gazdasági rabszolgaságnak ez ellen az intézményesített rendszere ellen örökké háborogni és tiltakozni fog. (Horváth Zoltán: Az imperialista államok ezzel nem törődnek.) Én azonban nem adom fel a reményt, hogy ministerelnökünk a mostani nehéz tárgyalás során mégis csak sikerülni fog az entente ellenségesnek megmaradt csoportját a nemes brit birodalom és Olaszország jóakaratával és támogatásával talán emberibb és észszerűbb belátásra bírni. Nem vagyok pénzügyi szakértő, de a jegybank nagy nemzeti jelentőségét a magam egészséges józan magyar ösztönével meg tudom érezni, ós megvallom, bennem is aggodalmakat ébresztettek azok az utasitásszerü elvek, amelyeket a népszövetség pénzügyi bizottsága juttatott el hozzánk és amelyek előírják azokat a módozatokat. amelyek szerint a jegybank részvényeseinek összeállítása, az alaptőkére vonatkozó rendelkezések, valamint a jegybank statútumai is szigorúan meghatároztatnak. Ha tényleg ezek szerint az elvek szerint valósulna meg a jegybank, akkor — ón is aláírom és vallom — alig volna egyéb mint egy egyszerű, de nagyszabású merkantil bankközpont amely gépiesen lebonyolítaná a maga 90 napos váltóhiteleit és nem törődnék az ország legfontosabb érdekeltségének, az agrártársadalomnak, az agrárérdekeknek tekintetbevételével. Már pedig ez eííenmondásban állana épen a pénzügyi bizottság tanácsával, amelyben a magyar termelés, a magyar gazdasági élet centrumába az agrikultúra fejlesztését állította be. Tehát valamennyiünknek, akik szivünkön viseljük azt, hogy a bank ne ilyen koncepciótlan, holt pénzügyi mechanizmus legyen, mindnyájunknak — képviselőknek, kormánynak, kormányzópártnak, gazdatársadalomnak, különösen a nagy agrárvagyonoknak — arra kell törekednünk, hogy ennek a banknak részvényeiből, nemkülönben kormányzatából az agrárérdekeltség — természetesen az ipari és kereskedelmi szükségletek tisztességes kielégítése után — kivegye az őt gazdasági súlyánál fogva jogosan megillető részt. (Horváth Zoltán: Megparancsolják, hogy hogy kell felállítani, nem tőlünk függ!) Nagyon sok aggodalmat keltettek és nagy vihart támasztottak nemcsak itt a.nemzetgyűlésen, hanem a sajtóban és különösen az érdekelt körökben azok a direktívák, amelyeket a pénzügyi bizottság elaborátuma a külkereskedelmi szerződések megkötésére nézve elénk szabott. Ennek az aggodalomnak, amely különösen kereskedelmi és gyároskörökbsn vert nagyobb hullá

: mokat, — különösen itt, Budapesten, a magyar gyáripar gócpontjában — kifejezést adott Friedrich István t. képviselőtársam is. Megvallom, én nem osztom ezeket az aggodalmakat, nem igen látom ilyen sötétnek a helyzetet. Megvallom, hogy azokat a pontozatokat, amelyek a magyar iparfejlesztésnek bizonyos korlátozására irányulnak, nem tudom ilyen végzeteseknek tekinteni. Megvallom, hogy ezen a ponton nem annyira magyarellenes rosszakaratot, mint Magyarországnak és szomszédainak — Csehországnak és Ausztriának — gazdasági érdekei összeegyeztetésére irányuló törekvést vagyok hajlandó látni. Ha ezeket az alapelveket, amelyeket ez az elaborátum tartalmaz, az életben megvalósítjuk, azt hiszem, ez a magyar iparra sem lesz egészen katasztrofális. A meglevő magyar ipart teljes erőmmel megvédeni kívánom és annak mindennemű visszafejlesztése ellen tiltakozom. Ha azonban minket valamiképen arra szorítanak, hogy keressük az összhangot szomszédaink gazdasági érdekeivel, hogy azokat az iparágakat, amelyeknek nyersanyagbeli forrásai nincsenek itt az országban, ne fejlesszük mesterségesen tovább . . . (Horváth Zoltán: Az a mi szuverén dolgunk!) Nem szuverén. Itt gazdasági relációról van szó, s a gazdasági életben számolni kell a környező gazdasági viszonyokkal. (Horváth Zoltán: Majd * mi magunk számolunk, nem idegenek parancsolnak!) Ha, mondom, minket arra szorítanak, hogy fejlesszük a magyar agrikultura nívóját és mindenekfelett fejlesszük a magyar mezőgazdasági ipart, s mi eszerint cselekszünk, akkor nem teszünk mást, mint egészséges és üdvös alkalmazkodást hajtunk végre szomszédainkkal szemben, (Rassay Károly: Ez nem beavatkozás a belső politikába?) mert nem érdekünk az, hogy Csehországgal és Ausztriával szemben, amelyeknek bizonyos tekintetben kifejlett, adott és kész iparuk van, folytonosan erőszakoljunk egy olyaii konkurrenciát, amely bennünket nemcsak most a trianoni békeszerződés óta, hanem azelőtt is, a jövőben is, mindenkor, a földrajzi adottságnál fog va a sza kadatlan gazdasági háború állapotába sodor. (Rassay Károly: Ez nem belpolitikai beavatkozás ?) Nem, ez a belpolitikán felül álló gazdasági meggondolásokból eredő tanács. (Rassay Károly: Csak azért, hogy önök ittmaradjanak ! — Horváth Zoltán : Nem akarják megérteni, hogy önökkel nem,akarnak semmit sem ! — Urbaines Kálmán: Önöket várják ! — Zaj. Elnök csenget. — Horváth Zoltán: Mindent eladnak, ami az országé !) Olyan nagy szerencsétlenség reánk nézve, ha iparunkat agrár irányban fogjuk fejleszteni, ha nem autót, ceruzát, pamutot fogunk gyártani, hanem feldolgozzuk az összes itt található nyersanyagokat, a bőrt, a gyapjút, a lisztet, húst, tejet, gyümölcsöt (Drozdy Győző: Hol csinálják ezt ?) száz és százféle alakban? Ezen a ponton nem fogunk találkozni szomszédainknak: Ausztriának, Csehországnak féltékenységével és bosszújával, amelynek sajnos, most is keservesen issza a levét a magyar szőlőgazdaság, amely a maga nyomorát — azt hiszem — néhány mesterségesen idetenyésztett textil-ipari üzemnek köszönheti. (Horváth Zoltán: Az önök politikája és a kormányrendszer miatt ! — Drozdy Győző: Ki csinálja ezt, talán az ellenzék ? — Zaj.)