Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-222

188 À nemzetgyűlés 222. ülése 1924. évi január hó 15-én, kedden. állapított dolog, hogy az sem gazdálkodik ugy, mint ahogyan lehet és kell gazdálkodni egy magánkezelésben lévő birtokon, azonban ez az apró kis városi birtok körülbelül megüti azt a hozadékot, amit ez az 50.000 holdas állami birtok felmutat. (Kováts-Nagy Sándor: Az nem tenyészt állatokat és versenylovakat!) Ha tenyésztene, akkor annál jobban kellene jövedelmeznie. (Lendvai István: Mennyi zsidót tenyészt az!) Elnök: Lendvai István kénviselő urat kérem, méltóztassék a sértő közbekiáltásoktól tartózkodni ! (Lendvai István: Az állatokat nem sértettem meg!) Reisinger Ferenc: A harmadik igen nagy vagyon, amely a magyar nemzet kezében van: a magyar állami vasgyárak. A magyar állami vasgyárak 51 milliárd összkiadás mellett — ebben benne van 794 millió beruházási költség is — három millió korona hasznot mutatnak ki. Ez egyszerűen kétségbeejtő. Hiszen azt mindenki tudja, aki ezt a számot egyszer hallja, hogy három millió korona haszon, három millió korona jövedelem egy olyan hatalmas üzemnél, mint a minő a magyar állami vasgyárak, ez nem jövedelem, ez nem haszon, hanem súlyos, hatalmas, nagy ráfizetés. Ez csak egy könyvelési valami, hogy mégis ne legyen az a nagy szégyen, hogy amikor kisebb vasgyárak száz milliókat és valamivel nagyobbak, már milliárdokat tudnak keresni, akkor Magyarország legnagyobb vasgyára nyavalyás három millió korona hasznot mutasson ki. Ez nem lehet egyéb, csak a szégyenérzet diktálta számadás. Egy kis türelmet kérek, igen érdekes esetet fogok elmondani. Én egy kissé utána néztem — megjegyzem, hogy szerettem volna a vasúti gazdálkodásnak is mélyebben a tövére tekinteni, de megvallom őszintén, hogy ez nem volt módomban. Sokkal inkább volt módomban, mint miskolci lakosnak a m. kir. diósgyőri vas- és acélgyár gazdálkodását megismerni legalább ugy nagyjában ós ott kétségbeejtő adatoknak jutottam a birtokába. Meg is találtam ennek a nyitját. Rengeteg hir kering Diósgyőr környékén azon kivül, amit itt el fogok mondani arról a gazdálkodásról, amelv gazdálkodás a diósgyőri vas- és acélgyárban divatos. A diósgyőri vasgyárnak információim szerint a kapcsolatos bányatelepekkel — Pereces, Kadostyán, Ormospuszta, Mucsony és Szuhakállóval együtt — évi szénaszükséglete hathétezer métermázsa. (Felkiáltások jobbfelől; Hány ezer?) Hat-hétezer métermázsa. Ott van öt bányatelep, azonkivül pedig a diósgyőri vasgyár. Azt méltóztatnak tudni — igazán sok szakemberrel állok itten szemben, — hogy Magyarország legjobb szénatermő vidéke a Sajó völgye Borsod megyében, az a vidék, amelyen a diósgyőri vases acélgyár is elhelyezkedik. A sajóvölgyi széna édes széna, amely a legkedvesebb a gazdasági állatok számára. A legértékesebb széna ára annakidején, amikor a szénát minden más magánvállalat és egyén beszerzi, méltóztatnak tudni a nyár folyamán hat-hétezer korona körül mozgott métermázsánként. A diósgyőri gyárban az történt, hogy semmi sem történt. A gyárnak 500.000 koronán felül nincs joga beszerezni bizonyos dolgokat. A központi igazgatóság tartotta fenn magának azt a jogot, hogy az ilyen nagyobb bevásárlásokat eszközölhesse. Az igen nagy összeget tesz ki. Ezt a nagy mennyiségű szénaszükségletet a központi igazgatóság nem szerezte be idejében. Decemberben vették meg a. szénát nem 6—7000 koronás áron, mint ahogyan a legjobb magyar sajóvölgyi szénát a szezonban beszerezni lehetett volna, hanem kisebb értékű szénát, a Csenger nevű szatmármegyei községben 32.000 koronáért métermázsánként. Ez igy van. (Lendvai István: Szóval a gyárnak nincs rendben a szénája!) Az állami üzemek gazdálkodásának nincs rendben a szénája. Az a gazdálkodási módszer, ahol igy gazdálkodnak, hogy nem szerzik be idejében az elkerülhetetlen szükségletet, amelyet öt- vagy hatodrésze áron beszerezhetnének, ez csapnivaló rossz gazdálkodás. Ez fényes magyarázatát adja annak, hogy a legnagyobb magyar állami üzemek miért dolgoznak olyan nagy deficittel, amilyet pl. itt a hárommilliós évi nyereségkimutatásba akartak bepakkolni. Ennél az egy esetnél circa 150—170 millió korona deficit állott elő az állam rovására. Ha másképen gazdálkodnak, csak ennél az egy tételnél is komoly eredményt mutathattak volna fel. Nem állhatok meg ennél az egy esetnél, hanem el kell mondanom még egy másik dolgot is. Hogy mennyit fizetett rá az állam, azt nem tudom megmondani, de^hogy bizonyos furcsaságot, szabálytalanságot látok benne, ezt meg kell állapitanom a pontos számadat megnevezése nélkül is. Az állam jelentékeny nagy összeget fizetett rá, ez bizonyos, A diósgyőri nagy vasgyárnak cirka hatvan vagon épületfára volt szüksége. Erre az épületfaszükségletre pályázatot hirdettek. Egy miskolci fakereskedő cég tett is ajánlatot, amely állitólag jelentékenyen olcsóbb ajánlat lett volna, mint a kassai cég ajánlata. Ennek ellenére a vasgyár mégis ennek a cseh cégnek, a Neugröschl és Bunzl fakereskedő cégnek ajánlatát fogadta el, amely cég közben, miután az előleget felvette, az epületfa szállitása előtt insolvens lett és ennek az insolvenciának, fizetésképtelenségnek következtében előállott az a helyzet, hogy a diósgyőri vases acélgyár óriási ráfizetéssel a későbbi áremelkedések idején tudta csak a szükséges faanyagot beszerezni. Ezt nem értem. Ebben sem magyar iparpártolás, sem észszerű gazdálkodni akarás nincs; itt csak azt tudom megérteni, hogy ott a vasgyár környékén Miskolc városában széltében-hosszában olyan beszélgetés folyik a vasgyári gazdálkodásról, amelyet csak azért nem akarok itt elmondani, nehogy azzal a váddal illetethessem, hogy bizonyítékok hiányában olyan vádat emelek, mintha ott bizonyos panamázás folynék. Hasonló esete van a vasgyárnak faszén és a bányafa szillitásánál; ezt állitólag egy volt bádogosmester szállítja valami államtitkári rokonság következtében (Könyves Lajos: Ki az az államtitkár?) és jelentékenyen drágábban jut hozzá a vasgyár, mint azt más kereskedőktől, szakemberektől, akiknek eredetileg is ez volt a mesterségük, beszerezhette volna. (Könyves Lajos: Ki az az államtitkár! Nem akarja megmondani, mert nem tudja, hogy ki!) Ezenkívül a következő dolgot sem hagyhatom figyelmen kivül. A diósgyőri vasgyárnak szüksége van bizonyos beruházásokra, munkáslakások, barakkok és egyebek épitésére. A gyárnak három épitészmérnöke van. Nem tudom megérteni ezt a gazdálkodást, mert ha ez egy magánember esete volna, és egy magángyárosnak három épitészmérnöke volna, egész biztosan nem bizná az építkezéseket egy kőművesmesterre, mint a magyar királyi vas- és acélgyár. (Lendvai István: Ez nálunk rendszer!) Ott vannak a nagyszerű szakemberek, akik hozzáértőbbek, mint az építőmester, hiszen ez csak vizsgázott kőművesmester, és a vasgyár mégis odaadja azért a munkáért, amelyet a kevésbé szakember végez a munkabér és szállítási költség 20%-át. Ilyen nagy beruházásnál rengeteg nagy öszszeget tesznek ki a szállítási költségek és a munkabérek, méltóztassék tehát elképzelni, hogy mily nagy összegű ráfizetést jelent ez a kincstárnak