Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-217

428 A nemzet gyűlés 21*. ülése 1924. Rothenstein Mór: T. Nemzetgyűlés! Eddig az örökös tagokról csak a főrendiházban volt szó, ott ismerték ezt az intézményt. A városházán talán csak azért akarják pótolni ezt a hiányt, mert _ főrendiházunk most nincs, hogy oda is kerüljenek be örökös tagok, _ akiket a Kormányzó Ur nevezne ki. Erről a javaslatról a belügy­minister ur indokolásában azt mondja, hogy a választójog kiterjesztése mellett feltétlenül gon­doskodni kell arról, hogy a törvényhatóságok szellemi szinvonala alá ne sülyedjen, törekvései a szélsőséges irányzatok szolgálatába ne szegőd­hessenek, a jogos helyi érdekeket pedig minél hathatósabban kielégítsék. A múltban Ferencz József uralkodásának idején szintén volt egy intézkedés a városházára vonatkozólag és pedig az, hogy amikor a székes­főváros főpolgármestert választott, a király, a koronás fő hármas kijelölő javaslatot nyújtott be Budapest székesfőváros törvényhatóságához és a javasolt három egyén közül választotta a törvény­hatóság a főpolgármestert. Ma a belügyminister ur szerint ez már nem elég, hanem kell, hogy a törvényhatósági bizottsági tagok egy részét szin­tén az államfő nevezze ki. Meg néztem erre vo­natkozólag az 1920 : 1. törvénycikket, kutattam, kerestem benne azokat a szakaszokat, amelyek a kormányzó hatásköréről szólnak, de abszolúte nem találtam benne olyant, amely a kormányzó­nak, az ideiglenes államfőnek a hatáskörét arra is kiterjesztené, hogy törvényhatósági bizottsági tagokat nevezzen ki. Amikor ezt megállapítom, kérdezni szeretném a belügyminister urat, miért kivan ő túlmenni ebben a tekintetben a Ferenc József idején érvény­ben volt uralkodói hatáskörön és miért akarja a főváros autonómiájának olyan korlátozását, mely mellett a városháza autonómiája minden lehet, csak igazi autonómia nem. Szerintem tehát szük­séges volna, hogy a kormányzó hatáskörét precízeb­ben állapitsa meg a törvényhozó testület, mert ha a törvénybe akármit bele lehet magyarázni, ha az abban megállapított hatáskört a törvény minden módositása nélkül bőviteni lehet, akkor el lehetünk készülve arra is, hogy ha esetleg valamely ministernek tigy tetszik, törvényben foglalt intézkedéseket, saját szájaize, önkénye, vagy kedve szerint bármikor, anélkül hogy az illető törvényt megváltoztatnák, módosithat. A belügyminister ur azonban nem elégszik meg ezzel, mert az uj törvénytervezetben hasonló reakciós szakaszok vannak. Az uj törvénytervezet pl. ujitásképen ki kivan ja szőri tani a nőket a városházáról. Választójogot akar ugyan adni a nőknek a törvénytervezet, de meg akarja akadá­lyozni azt, hogy nők választhatók legyenek. Hogy miért, azt nem tudom. Ha ennek a nemzet­gyűlésnek a képviselői között helyet foglalhat nő, igazán nem tudom belátni, hogy a városháza tanácstermében miért ne nyerhetnének nők is képviseleti jogot. Bátran állítom, hogy ahol csak nők helyet foglalnak törvényhozó testületekben, nem váltak a testület szégyenére. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A belügyminister urnák, ugy látszik, ez nem igen konveniál, talán az ő szemét sérti, ha vele szemben egy nő helyet foglal az ülésteremben, mert más indokát ebbeli felfogásának nem tu­dom találni. De ez még mind nem elég. A tit­kosságot is meg akarja szoritani. Nagy hangon hirdeti, hogy az általános választójogot kívánják megvalósítani, de ugy, hogy azok a polgárok, akik a jelölteket aláírásukkal ajánlják, ennek alapján leszavazottaknak tekintessenek ugy, hogy az illetők igy nyilvánosan szavaznának. Pedig abból, hogy egy választópolgár valakit jelöltségre ajánl, még nem következik az, hogy évi január hó 5-én, szombaton. neki az illető jelöltre is kell szavaznia. Hogy tehát a kellemetlen jelöltek esetleg ne kaphassák meg a megfelelő számú aláírókat, a haladás látszólagos jegyében az a tendencia, hogy amikor a választópolgár aláirta az ajánlási ivet, egy­szersmind leszavazottnak is tekintessék. Azt hiszem a karácsonyi ünnepek előtt, az utolsó ülésen az elnöki bejelentések során történt, hogy a Horthy akció elszámolása letétetett a Ház asztalára. Ugyanakkor Peyer Károly t. képviselő­társam azt indítványozta, hogy ez az elszámolás a zárszámadási bizottság elé utasíttassák. A nem­zetgyűlés többsége ugy döntött, hogy erre nincs szükség. Mit jelent ez? Én azt hiszem, hogy ha ez az elszámolás minden tekintetben és irányban helyes és megfelel a kellékeknek, akkor csak örülnie kellett volna a többségnek ezen az indít­ványon, mert akkor a nemzetgyűlés minden tagja meggyőződött volna, hogy a Horthy-akció minden tekintetben kifogástalanul bonyolittatott le és senkinek se juthat eszébe, hogy ott talán valami inkorrekt dolog történt volna. De ezzel a határozattal, ezzel a döntessél, hogy t. i. nem kívánják a számadásokat a zár­számadási bizottság elé vinni, — amely bizott­ságnak abszolúte semmi dolga nincs, mert zár­számadások nincsenek, tehát a bizottság valami munkához jutott volna és hivatását teljesítette volna — a többség ezt megakadályozta és tápot adott különféle beszédeknek, mert mindenki azt mondja, aki nem a többségi párthoz tartozik, hogy ezzel kapcsolatban lehetetlen mást gondolni, mint azt, hogy ezen elszámolás körül bajok lehet­nek, mert máskülönben nem állott volna semmi útjában annak, hogy itt ezt az elszámolást felül­vizsgálat tárgyává tegyék. Azt látjuk tehát, hogy sohasem azt csinálják, amit kellene, hanem ellen­kezőleg mindig 1 balkézzel nyúlnak a dolgokhoz, akár a, kormány férfiai, akár pedig a kormányt támogató pártok csinálják is. Most pedig méltóztassék megengedni, hogy a kormány szociálpolitikájáról is mondjak egyet­mást. Itt főként a munkásbiztositásról kívánok szólni. Ez az intézmény volt a múltban az egyet­len szociális alkotás, amely megérdemelte, hogy elismerjék róla, hogy a viszonyoknak megfelel, hogy feladatának a magaslatán áll. Ennek az egyetlen igazán szociális alkotásnak az autonó­miáját a kommün összeomlása után, amikor az uj irányzat, az ellenforradalom ^ megszülte a Friedrich-kormányt, e kormány népjóléti minis­terének, Csillery András képviselő urnák a leg­sürgősebb teendője volt felfüggeszteni. Elérte őt is a nemezis. A Bethlen-kormány tudvalevően felfüggesztette Budapest székesfő­város autonómiáját és kidobta Csillery Andrást is onnan, ahonnan Csillery és társai (Egy hang a baloldalon: Már régen kellett volna!) — mikor a munkásbiztositó pénztárak autonómiáját fel­függesztették, szintén nagyon sok embert kidobtak, kidobtak olyanokat, akiknek abszolúte nem volt semmi bűnük, azonban sértette Csillery Andrást az, és nem tűrhette azt mint minister, hogy ahol ő valamikor csak alkalmazott volt, a pénztárakban, különösen a budapesti pénztárnál, esetleg olyan alkalmazottak lehessenek, akik ehhez a kérdéshez talán jobban értenek, mint ő. Öt éve annak, hogy ezekbe a pénztárakba mun­káltatók és munkások anélkül fizetik be illetékei­ket, hogy bármilyen betekintésük is lenne a szám­adásokba. Az Országos Pénztárnál, a budapesti pénztárnál és mindenütt, ahol ilyen helyi pénztár fennáll, ezen idő óta kormánybiztosok intézik az ügyeket. Az Országos Pénztár a múlt évben először adott ki egy három évről szóló beszámoló évi je­lentést. Most nem rég is kiadott az Országos

Next

/
Oldalképek
Tartalom