Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-177

2l6 A nemzetgyűlés 177. ülése 1923. ajánlott módositással harmadszori olvasásban is elfogadtatott s kihirdetés végett eló fog terjesztetni . Napirend szerint következik a Déli Vaspálya Társaság hálózatának igazgatási és műszaki újjászervezése tárgyában létrejött megegyezés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat harmadszori olvasása. Kérem a jegyző urat, hogy a törvényjavaslatot felolvasni sziveskedjék. BartOS János jegyző (olvassa a tőrvény javaslatot). Elnök : Kivan valaki szólni ? Ha szólni senki sem kivan, a vitát bezárom s a tanácskozást befejezettnek nyilvánítom. Felteszem a kérdést : méltóztatnak-e a most felolvasott törvényjavaslatot harmadszori olvasásban elfogadni, igen vagy nem ? (Igen ! Nem !) Kérem azokat a képviselő urakat, akik elfogadják, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik.) Többség. A törvényjavaslatot harmadszori olvasásban is elfogadottnak jelentem ki s az kihirdetés végett elő fog terjesztetni. Következik a közszolgálatban álló tisztviselők és egyéb alkalmazottak létszámának csökkentéséről és egyes kapcsolatos intézkedésekről szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. Szólásra következik ? Bartos János jegyző : Maday Gyula ! Maday Gyula : T. Nemzetgyűlés ! A létszámcsökkentési javaslat tárgyalása olyan szomorú aktus, mint amilyen szomorú aktus volt annak idején csonka Magyarország fizikai határainak kijelölése. Előttünk áll a régi Magyarországból ránk maradt nagy tisztviselői kontingens és most ennek sorai között kell megvonnunk csonka Magyarország határvonalát. Azokat a tisztviselőket, akik ezen a vonalon belül maradnak, a magyar állam tovább is alkalmazottainak tekinti, azokat pedig, akik ezen a vonalon kivül rekednek, sorsukra bizza, mint olyanokat, akiknek munkaerejét az Összezsugorított állam foglalkoztatni nem birja. Nagy tragédia az, amikor a hajós a sülyedő hajóból a legdrágább terhet, az aranyrakományt kénytelen kiszórni a tenger vizébe, de még nagyobb tragédia a magyar állam, a magyar kormány, a magyar nemzetgyűlés kényszerhelyzete, amely az állam sülyedő hajójából eleven emberek tízezreit kénytelen kiszórni az élet viharos tengerébe, a nyugdíj, vagy a végkielégítési összeg szerény mentőövével a derekukon. Nem lehet, hogy ezeknek az embereknek a sorsát az ő egyéni dolguknak tekintsük ; nem lehet, hogy efelett a tragédia felett mi egyszerűen napirendre térjünk és sorsukra bizzuk őket, hogy az erős majd partra küzdi magát, a gyönge pedig elmerül, mert hiszen itt nagyértékü, nagyműveltségű, izig-vérig magyar, keresztyén, intelligens, törhetetlen hazafiasságu emberek sokaságáról van szó, akiket, mint eleven nemzeti vagyont, mint hatalmas erkölcsi és szellemi tőkét, könnyelműen eltékozolnunk és pusztulni hagynunk nemcsak hogy nem lehet, hanem ellenkezőleg, meg kell keresnünk a módokat arra, bogy ezek az erők a évi augusztus hó 28-án, kedden. magyar kulturális és közgazdasági élet javára valamiképen fruktifikáltassanak. ( Ugy van ! jobbfelôl.) Ez az oka annak —• és már előre is kérem ehhez a mélyen t. Nemzetgyűlés bocsánatát és elnézését, illetőleg engedelmét — hogy én ezt a kérdést nem mint egyszerű tisztviselői problémát kezelem, hanem mostani bemutatkozó beszédemben (Éljenzés a jobboldalon.) ezt a kérdést valamiképen a magyar rekonstrukció, a magyar nemzeti jövendő, a magyar nemzeti munkaprogrammnak látószögébe állítom. (Halljuk I Halljuk I jobb" felöl) A törvényjavaslatból konkrété csupán egy paragrafust ragadok ki, a IV. fejezet 17. §-át, amely a bizottsági tárgyalások során különösebb figyelem és boncolgatás tárgya nem volt, amely azonban a maga elvi jelentőségénél fogva feltétle* nül kinő a törvény keretéből. Ebben a paragrafusban ugyanis a törvény ollója a nemzeti élet leg' elevenebb, legérzékenyebb idegszálát, a kultúrát érinti, a tanügyet sebzi meg. Arról van ugyanis szó, hogy a IV. fejezet 17. §-a felhatalmazza a kultuszminister urat arra, hogy egyes felekezeti tanároktól, tanítóktól és óvónőktől az állam* segélyt megvonhassa, sőt az államsegély meg, vonásának jogát esetleg egész intézetekkel szem ben is gyakorolhassa. Ominózus jog

} amikor a* kultúra miniszterét a kultúra csonkítására vagyünk kénytelenek utasítani. A helyzetet csupán az enyhíti, hogy a törvény szövege nem rendelkezik imperative, hanem csupán felhatalmazást ad ennek a jognak a gyakorlására. Mélyen t. Nemzetgyűlés ! A kultuszminister ur már kijelentette, hogy a polgári iskolai tanszemélyzettel, az elemi iskolai tanítókkal és az óvónőkkel szemben ezt a jogot nem kívánja gyakorolni, mert Magyarországon, amely az uj honfoglalás harcát a kultúra fegyvereivel akarja megvívni, felesleges tanító nincs. Hálával honorálom a mélyen t. kultuszminister urnák ezt a nyilatkozatát. Ebben a kijelentésben azonban egy másik, nagy horderejű bejelentés is foglaltatik, nevezetesen az, hogy a kultuszminister ur a magyar oktatók egy másik nagy kategóriájával, a középiskolai tanárokkal szemben igenis, végre kívánja hajtani a létszámcsökkentési törvényt. Nagyon óhajtanám, hogy ez a hír, amely tulaj donképen hiteles formában még nem került a nyilvánosság elé — csupán kiszivárgott a ministeriumból, hogy a minister ur a középiskolai tanárokkal szemben tényleg érvényt akar szerezni a törvény rendelkezéseinek — ne bizonyuljon valónak. Két okból kívánom ezt. Először azért, amire tegnap Hegymegi-Kiss Pál t. képviselőtársam is hivatkozott, hogy hiába, le kell szögeznünk, hogy ez eleven és szöges ellentétben áll egyik nagyon fontos alaptörvényünkkel, az 1848 : XX. te. 3. §-ával, amely világosan kimondja, hogy a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek, ez a rendelkezés pedig a törvénynek nemcsak szellemével, de betűjével is homlok