Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-174

154 A nemzetgyűlés 174. ülése 1923. hitelek felemelését 2 milliárdról 20-ra, 30-ra, 100-ra, 200-ra, és majd talán egy billióra, megszavazta volna-e a nemzetgyűlés abban a tudatban, hogy felelős azért, hogy a korona a jegyintézeti hitelszaporitáson keresztül romlik le. Lehetetlennek tartom, hogy ez megtörténhetett volna. Azonban egy rettenetes abuzus történt pénzügyi kormányzatunkban és ez az abuzus a következő. Ma a Jegy intézet két tényezőnek nyújt hitelt. Az egyik a kommerciális világ, a másik az állam. Méltóztassék megnézni ezt az egész abszurd BS £L világon sehol fel nem fedezhető állapotot, amely nálunk van. Ha az államnak kell hitel, akkor a pénzügyi tanács az, amely megszavazza az államnak a hitelt. Ha a kommerciális világnak kell hitel, akkor a ministertanács megszavazza a kommerciális világnak a hitelt. És igy megtörténhetik, hogy milliárdot milliárd után szaporitanak, vagyis az állam függő adósságait gyártják, lerontva vele a magyar korona értékét, gyártják a magyar függő adósságot, anélkül, hogy a magyar nemzet törvényhozó testületének ehhez szava volna. Méltóztatik-e elképzelni azt, hogy lehet a világon egy nemzetgyűlés, amely felelőssége tudatában ne követelné azt, hogy neki módja legyen hozzászólni annak a nemzeti vagyonnak a dolgaihoz. (Egy hang jobbfelöl : Van is !) De hogyan lehet, igen t. uraim, hogy ha 200 milliárd hitelt megszavazhat a Jegyintézet annak, akkor nekünk ehhez szavunk se legyen? ! Az állam eddig csak 100 milliárdot vett igénybe az utolsó kimutatás szerint, a kommerciális világ pedig 200 milliárdot. Mondják meg, akik helyeslik ezt az álláspontot, hogy ha mi, nemzetgyűlés, megtagadtuk volna a kormánynak és a Jegyintézetnek azt, hogy 200 milliárdot dobjon az üzletbe bele és az csak 100 milliárd korona maradjon, akkor a korona 0-03-on állna-e? Gr. Hoyos Miksa : Még rosszabb volna ! Ulain Ferenc : Ez olyan dolog, amelyet ön abszolúte nem tud bizonyitani ! Gr. Hoyos Miksa : De ön sem ! Ulain Ferenc : Tény az, hogy a nemzetgyűlés kezéből ki van véve a törvényhozási testületnek legimminensebb joga. Nekünk nem lehet hozzászólni ahhoz, hogy mi történik ennek az országnak vagyonával. Méltóztatnak tudni azt, hogy ha lent, egy falusi iskolában ajtót akarnak áthelyezni egyik falból a másikba, ehhez költségvetési felhatalmazás szükséges, ahhoz azonban nem kell. hogy a magyar kormánynak egy szerve majd 30, 50 vagy talán 100 milliárdot adjon egy építkezéshez. Hát ez a költségvetési jog? Hát igy kell élni egy nemzetgyűlésnek az ő legimminensebb jogával, amely nélkül nincs létalapja a nemzetgyűlésnek? Meg sem tudnám érteni ezeket, ha a rettenetes szenvedélyeket nem tudnám, amelyek egész társadalmunkat széttagolják ; mondom, meg sem tudnám érteni, hogy juthattunk odáig, hogy kidobjuk, kiadjuk kezünkből legnagyobb jogunkat, amellyel egy kormányt kézben tartunk, amellyel egy ország évi augusztus 23-án, csütörtökön. gazdasági életét befolyásolhatjuk ! En kérem a nemzetgyűlést, hogy pusztán e rendkivüli jogunk megőrzése végett ezt a törvényjavaslatot ne fogadjuk el. Ne adjuk fel egy ilyen indokolás mellett azt a jogot, hogy még felelősségre se vonhassuk a kormányt, amely kivéve a nemzetgyűlés jogát, a magyar törvény által tilt ott an, jogával visszaélve, mérhetetlen milliárdoknyi hitelt gyártott s azt kidobta s ezáltal a magyar koronát lerontotta. Annál inkább kell ezt kérnem, mert amint az ellenzék részéről kifejtették, ez az egész törvényjavaslat nem egyéb, mint egy nemzeti ajándék megkonstruálása törvényes formában a nagybankok számára. Akkor, amikor a magyar piacon csaknem mindenki beszéli — ma egy kormánypárti képviselőtől hallottam azt, hogy a Magyar Általános Hitelbanknak 300—400 milliárd koronára tehető függő tartalékja, amely el van titkolva, az önök padsorában ül az a képviselő most is — akkor lehetetlennek, igazságtalannak és erkölcstelennek tartom azt, hogy mi ujabb nemzeti ajándékot juttassunk neki. Akkor, mikor nagyon jól tudjuk azt, mint ahogy az előttem szólott képviselő urak szóvátették, hogy a kisembereket épitkezési szükségletükben nem segitik, kérdem, megengedhető dolog-e az, hogy mi annak a Budapestnek szociális igényeit akarjuk súlyos 10 milliárdokkal segiteni, amely Budapestnek a nagy adósságai felett a trianoni szerződés alapján is sok száz milliárdot, talán egy billiót is kell fizetni. Kinek? Annak a szegény kis parasztnak kinn a vidéken épenugy, mint akármelyik budapesti lakosnak. Kérdem, hogy az erkölccsel megegyeztethetőnek tartják-e önök azt, hogy akkor, amikor ezelőtt két héttel megszavaztunk egy valorizációs törvényt s ezzel azt mondottuk, hogy a magyar ember, minden utolsó kisnapszámostól kezdve fel a grófig, minden kis- és nagyember egyaránt valorizálva tartozik befizetni az adót, erkölcsös és elfogadható dolog-e az, hogy a pénznek egy óriási mennyiségét a másik oldalon dobjuk oda egy szindikátusnak vagy érdekeltségnek. Felelősek leszünk ezért a politikáért ! Eljön szükségképen az időpont, amikor kit-kit lent az ő kerületében felelősségre vonnak s nem tudom, milyen lelkiismerettel állhatunk azok elé az emberek elé és hogy mondhatjuk majd, hogy rendben van a dolog : mi a nagybankok és érdekeltségek számára milliárdokat megszavaztunk, önöknek azonban nem tudunk hozni semmitsem. Ezért felelősek vagyunk. Én ezekre a viszonyokra való tekintettel a javaslatot nem fogadom el. De ha mindezek a súlyos jelenségek nem forognának is fenn, nem fogadhatnám el azért sem, mert a javaslat mögött egészen sajátszerű gyakorlatiatlanság van, eltekintve attól az egy gyakorlati gondolattól, hogy a valorizálatlan hitelt majd akkor fizetem ki, amikor az meglehetősen alacsony koronában fizethető vissza. Méltóztassék csak a következő gyakorlati példára gondolni. Egy társaság, akár részvénytársaság, akár egyének társasága, arra vállalkozik,