Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.

Ülésnapok - 1922-161

*Â nemzetgyűlés 161. ülése 1923, évi július hó 25-én, szerdán, 59 termelési költsége. Mindenesetre van minőségbeli különbség, a minőség legfeljebb gyengébb és ez is az én álláspontomat erősiti, mert Magyarországon a gyengébb minőségű posztóért azt az árat kell fizetni, mint külföldön egy jobb minőségű posztóért. Helyes, ha alakulnak textilvállalatok, kívánatos is, de hogy ezek monopóliumszerű védelemben részesüljenek és olyan magas védővámok állapíttassanak meg a textiláruk behozatala ellen, hogy a külföldi posztó ne legyen versenyképes a magyarral, ez nem helyes és itt újra rá kell mutatnom arra, hogy ha a magyar posztógyárak versenyképessége csak ugy tartható fenn, hogy a külföldi posztógyárakkal szemben magas védővámokkal védekeznek, akkor ennek a textiliparnak nincsen jövője, mert ezeket a védővámokat nem lesz lehetséges örökké fentartani. El fog következni egy idő, amikor a gazdasági életben ezek a védővámok le fognak omlani, a szabadkereskedelem létre fog jönni és a termelési költség versenyképessége fogja eldönteni azt, hogy milyen legyen annak az árunak az értéke. Itt tehát egy nagy drágulás következett be, amely véleményem szerint csak azért van meg, mert a kormány intézkedései hozzájárulnak ehhez a dráguláshoz. Az egyik oldalon a bőrnél, a lisztnél látjuk ezt és ugyanigy látjuk ezt a drágulást a ruházati cikkeknél is. Elismerem ugyan, hogy nincs az a kormány, amely ma egy csapásra meg tudná szüntetni a drágaság problémáját, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetne itt lényegesen segiteni és javítani a dolgokon, mert ez intézkedéseknek a fentartása maga is hozzájárul ahhoz, hogy némely cikk 50—60%-kal drágább legyen. Miért lehet pl. Belgrádban ugyanabból az angol szövetből készült ruhát féláron megkapni, •— átszámítva a valutát, — mint itt Budapesten? Ha ott meg lehet kapni ilyen árért, — még pedig a behozatali vámmal együtt, — mert bizonyára a szerbek is védekeznek behozatali illetékkel, — akkor a nálunk mutatkozó magasabb ár csak a kereskedelem és a vámok folytán keletkezett drágulás eredménye. Az már külön dolog, hogy a kormány a vámokkal és a luxusadókkal hogyan drágítja meg az iparcikkek árát. Nagyon jellemző, hogy pl. egy szalmakalapra, amely nem tudom mióta lett luxuscikk, egy frank luxusadó van kivetve. A szalmakalap ára békeidőben 5 svájci frank volt, ma is öt frank, de mivel eléri a luxuscikk értékhatárát, amely 6000 koronában van megállapítva, fényűzési adó alá esik és ezen a címen is meglehetősen nagy összeget kell fizetni. Ugyanez áll egész csomó olyan cikknél is, amelyekre ma nem mondhatnám, hogy fényűzési cikkek, legfeljebb az áruk lett időközben fényűző, azonban a tárgy maga nem fényűzési cikk, de időközben egyik-másiknak, még a kartonnak az ára is olyan nagy lett, hogy fényűzési cikk számba megy. A drágaság egész problémáját véleményem szerint nem lehet azzal megoldani, amit a kormány kísérelt meg, hogy a korona árfolyamát akarta stabilizálni. Azt hiszem, ez volt a leghelytelenebb politika, amit valaha csináltunk, hogy fejünkbe vettük azt, hogy mi fogjuk feltalálni, hogy miképen lehet munka és pénz nélkül állandó értéket fentartani. Előttünk állott a lengyel és osztrák példa, és ennek dacára is fentartottuk és most is fentartjuk konzekvensen ezt az álláspontot, ahelyett, hogy azt mondanók, hogy a világpiaci helyzet olyan, hogy pénzünk értékét nem tudjuk tartani, engedjük tehát le, ameddig le akar menni, mert nem fontos, hogy mennyire akar lemenni, csak menjen le addig, ahol megvan a lehetősége annak, hogy az a pénz stabilizálódjék. Ott van az osztrák korona. Mi még nem vagyunk egész lent, még mindig teszünk kisérletetket a mentésre. Méltóztassanak csak figyelemmel kisérni az osztrák helyzetet. Sokszor gúny tárgyává tettük az osztrákokat és bizonyos komikus hatást váltott ki az, ha valaki elmondotta, hogy egy ebédért 50—60.000 koronát kell fizetni. Bár sok nem választ el bennünket sem ettől, de mosolyogtunk rajta és szinte hihetetlennek tűnt fel. Ennek ellenére mit láttunk ? Ahogy lement az osztrák korona, a munkásság helyzete javult, nem rosszabbodott, és épugy javult és nem roszszabbodott a fixfizetésüek helyzete sem, sőt Ausztriában épen akkor volt egy felmenő gazdasági konjunktúra. Akkor virágzott a legjobban az ipara, akkor építettek uj gyártelepeket, uj vállalatok alakultak, fellendült az ország kereskedelme és ipara és ez a beteg Ausztria beteg pénzével képes volt magához szívni az utódállamok kereskedelmét és ha Bécs nem is volt képes magának biztosítani azt a nemzetközi szerepet, amelyet annakidején betöltött, de sokat nem veszitett belőle. Ma pedig azt látjuk, hogy az osztrák korona nem lefelémenő tendenciát mutat, hanem stabil, sőt bizonyos mértékig felmenő tendenciát mutat és épen az osztrák koronának ez a stabilizálódása teszi lehetővé azt, hogy reálisan kalkuláljanak, reális számításokat eszközöljenek. Propper Sándor : Ausztria volt a mumus ! Ebbe pusztultunk bele ! Peyer Károly : Mennyivel helyesebb lett volna az, ha azokat az összegeket, amelyeket a kormány a korona stabilizálására fordított, nem erre fordította volna, hanem produktív munkára, pl. lakóházak építésére, állami utak javítására, a gőz vas utak elektromossá való átalakítására. Ha ilyen produktiv munkát végeztünk volna, akkor ma ennek a munkának eredménye itt volna aranyban, s ez nemzeti vagyon volna. Ezt azonban nem tettük, hanem megkíméltük magunkat a papírpénz nyomatásától és azt képzeltük, hogyha kevés papírpénzt fogunk tartani s azt szorosan a kezünkben tartjuk, akkor az a papírpénz minden munka nélkül értébken gyarapodni fog. A németek ezzel szemben más politikát csináltak. A németek gazdasági politikája az volt, hogy nem törődtek a márka árfolyamával, hanem nekimentek és márkával kezdtek hajókat építeni, ugy, hogy az a Németország, amelytől a háború után elvették kereskedelmi hajóinak legnagyobb részét, ma már megint ott tart, hogy hajózás tekintetében veszedelmes versenytársa az angol és amerikai hajózásnak. 8*