Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.

Ülésnapok - 1922-167

384 A nemzetgyűlés 167. ülése 1923. évi augusztus hó 3-án, pénteken. dánom, hogy rendeletekkel kellett és kell pepecselnünk azért is, mert az a második lépés eleddig hiányzott. Lehetetlenség volt törvényjavaslatot alkotni egy ismeretlen matériáról, A matéria most már ismeretes. Sajnálom, hogy évekkel ezelőtt ez a matéria nem vált ismeretessé, mert hiszen a háború befejezése után következő első, vagy második esztendőben jelentékenyen könnyebben és a valóságnak jelentékenyen megfelelőbben lehetett volna az egész rokkantügynek kataszterét megalkotni, mint ahogy lehet most, a háború befejezése után öt esztendővel. Ez az oka annak, — hogy ismételjem — hogy rendeletekkel kellett pepecselnem és hogy nem voltam képes az anyag ismeretének hiányában törvényjavaslatokat alkotni. Ez most megtörténhetik, ugy hogy amint már magánúton megkértem a nemzetgyűlés azon igen t. tagjait, akikről tapasztalatból tudom, hogy a rokkantügy iránt rendkivül melegen és szakszerűen érdeklődnek, most is megkérem őket és az egyik-másik vonatkozásában élesen kritikus Szilágyi igen t. képviselő urat is épen azért kérem meg, mert látom, hogy élesen kritikus : legyen szives majd ezen törvények előkészitésében is nekem szivesen segitségemre lenni. Azt hiszem, hogy a törvényjavaslatot a nyári szünet után, az őszi időszak első szakában módomban lesz idehozni a nemzetgyűlés elé s a ministerelnök ur már szives volt engem megbiztatni abban az irányban, hogy ha a törvényjavaslatot ide fogom hozni, ő módját fogja ejteni annak, hogy amennyiben lehet, még ebben a polgári esztendőben fel is vehesse a nemzetgyűlés munkaprogramjának pontjai közé. T. Nemzetgyűlés ! Ezekután még csak a legújabb rendeletekről volnék bátor néhány szót szólani, hogy százszoros-e az az emelés, s hogy kielégitő-e egyáltalán a járadékok emelése vagy sem. Két alapgondolatot nagyon megjegyeztem magamnak Szilágyi igen t. képviselő urnák beszédéből ; annyira megjegyeztem, hogy a törvényjavaslat kidolgozásánál és indokolásánál itt a parlamentben feltétlenül mint alapigazságokra fogok azokra hivatkozni. Az első az, hogy csak a teljes rokkantság, a száz százalékos vagy ezt megközelitő — én tovább megyek — szóval a teljes Vagy megközelítően teljes keresetképtelenség az, amely igényes arra, hogy teljes vagy majdnem teljes kártéritést kapjon az államhatalomtól, bár itt is érvényesül az a megállapítás, amit nagyon helyesen méltóztatott hangsfilyozni, hogy az a száz százalékos vagy megközelítően száz százalékos rokkant nemcsak másért, nemcsak az államért, a hazáért és boldogabb embertársaiért, hanem önmagáért, fiáért, feleségeért, kis házáért, szóval a saját érdekeiért is küzdött és lett esetleg rokkanttá. Ez az első igazság ; ez t. i. szemben áll azzal a köztudatban levő felfogással, hogy a rokkant járadék általában megélhetési forrás. Ez téves felfogás. A rokkant járadéknak nem az a célja, hogy megélhetési forrást adjon ; ez csak segély a kisebb rokkantsági, tehát kisebb keresetképtelenségi esetekben, amely segély pótolni kivánja a rokkantság százalékának megfelelően megcsökkent kereső munkaerőt. Ez az egyik pont. A másik, amire nagyon erősen fogok majd hivatkozni a javaslat tárgyalásánál az, hogy kívánatos volna végre-valahára rendet csinálni a járadékosok között abban a tekintetben, hogy a kis keresetképtelenségi bajjal sújtottak, tehát a kis százalékosok rokkantjáradéka töröltessék el. Nekem is ez a meggyőződésem, én is igy szeretném a rokkantügyet felfogni. Semmi értelme sincs annak, hogyha valakinek 1916-ban — százával tudok ilyen eseteket — átlőtte a muszkagolyó a balkezét, inszakadás történt, azután valamiképen az első és második esztendőben a balkezének kisebb munkaképességét mutatta ki, — következőleg valami apró járadék állapíttatott meg ezen roncsolt balkéz tulajdonosának. Most azonban az ötödik esztendőben az egészséges szervezet majdnem száz százalékig kiigazította ezt a bajt. Semmi értelme sincs annak, hogy ilyen és ehhez hasonló apró rokkantságok címén borzasztóan apró rokkantsági járadékok fizettessenek, amelyek — és erre felhívom az igen t. Nemzetgyűlés figyelmét — épen azért, mert az esetek százezreiben fizettetnek, végeredményben rendkívül nagy összeget mint megterhelést jelentenek az államkincstárnak. Az egyénnek nem jelentenek semmit, az államkincstárnak pedig iszonyú megterhelést jelentenek. Miért ne töröltessenek el tehát és miért ne fordittassék az államkincstárnak ezen a részen igénybe vett teherviselési képessége a magasabb rokkantsággal sújtottaknak tökéletesebb ellátásra vagy esetleg az özvegyeknek és árváknak tökéletesebb segítésére 1 Ami az utóbbi esetet illeti, nem szabad azt sem figyelmen kivül hagyni, hogy a száz százalékos rokkantak maguk akarják és különösen akkor, ha orvosi kezelésre szorulnak, a rendelkezésükre álló rokkant elhelyezőben felvétetnek. Tudom, hogy nem tudunk mindenkit elhelyezni, de amennyiben különösen orvosi kezelésre is szorul a száz százalékos rokkant, törekszünk arra, hogy minden esetben elhelyezzük őket. En azt hiszem, hogy a mostani utókezelő intézetekben lévő rokkantak épen azon a réven, hogy jelentékenyen magasabb rokkantsági járadéknak birtokába kerülnek, el fogják hagyni nagyobb mértékben ezeket az utókezelőintézeteket és ennek a járadéknak a birtokában elhelyezkednek a vidéken kis családoknál. Ha valakinek 4—600.000 koronás járadék van a kezében, akkor már egy vidéki kis családnál meg van a lehetősége annak, hogy azon csekély munka ellenében, amelyet mégis el tud végezni a ház körül és a járadéka ellenében ellássák egy-egy esztendeig. Ily módon tehát a mi utókezelő-intézeteink népessége megcsökken és majd azokat tudom jobban elhelyezni, akik a betegségük révén, a rokkantságuk nagy százaléka vagy természete révén orvosi kezelésre, ápolásra szorulnak, akiknél tehát az intézeti elhelyezés sokkal inkább indokolt.