Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.
Ülésnapok - 1922-165
274 r  nemzetgyűlés 165. ülése 1923. évi augusztus hó 1-én, szerdán. jezett követelésekről s az ezen kölcsönök keze- < lésével kapcsolatos kiadásokról szól és meg akarja adni a pénzügyminister urnák azt a felhatalmazást, hogy ezeket a címleteket beválthassa, vagy esetleg a tőzsdén megvásárolhassa. Ennél a paragrafusnál ugy, amint azt a pénzügyi bizottságban tettem, kifogást emelek az ellen, hogy a hadikölcsönök tekintetében abszolúte nem intézkedik. A hadiköícsön becsületbeli adóssága a nemzetnek ; a hadikölcsönt annak idején, majdnem, mondhatnám, amerikai módon szedték be a lakosságtól. A hadikölcsönnek propagandát csináltak a bankigazgatók, a takarékpénztári igazgatók, maguk a ministerek irtak az érdekében vezércikkeket, emeritált ministerek és államtitkárok mindenkit befogtak abba a járomba, hogy a hadikölcsönök tekintetében a legnagyobb eredményt érjük el. Azt, hogy annak idején ezt megtették, kárhoztatni nem tudom, de kárhoztatom azt, hogy eddig az általános vitában sem Emiltették fel azokat, akik a haza becsületéért annak idején garasukat tették le, letették pedig az államhoz való bizalmukból azért, mert Magyarország első emberei legjobb befektetésnek ajánlották a hadikölcsönt. A jegyzés azonban nemcsak ezen az alapon történt, hanem morális, erkölcsi alapon is kényszert gyakoroltak egyes intézményekre, hogy a gondjukra bizott vagyonokat hadikölcsönbe fektessék be, mint legbiztosabb kölcsönbe. így történt az, hogy kulturegyesületek, olyan egyesületek, amelyek erkölcsi értéket képviseltek, de különösen azok az intézmények, amelyek az árvák pénzeit kezelték vagyis az árvaszékek, azokat az értékeket, amelyek náluk pénzben fel voltak halmozva, legnagyobb részt hadikölcsönbe fektették. Elképzelheti-e a nemzetgyűlés azt, hogy egy olyan állam, amely hatósági befolyásával az egész vonalon arra kény szeri tette polgárait, hogy hadikölcsönbe fektessék vagyonukat, amely arra kényszeritett, hogy gyermekeknek, szegényeknek, tehetetleneknek a pénzét hadikölcsönbe fektessék be, most odaáll és nem akar tudni a hadikölcsönről, nem akarja a hadikölcsönöket még akkor sem visszafizetni, amikor tulajdonosai azoknak csak a romjait kapnák vissza? El lehet képzelni, hogy ez lehetséges? El lehet képzelni, hogy ez lehetséges anélkül, hogy az állam hitele csorbát szenvedjen, és ezután lehetséges-e, hogy az államnak valamikor még belső hitelt adhasson valaki? Hiszen ha az állam nem gondoskodik a haza megmentése ós a háború vitele érdekében felvett kölcsönök visszafizetéséről, tehát a legerkölcsösebb célra felvett kölcsön visszafizetéséről, amikor az egyik kinn a vérét áldozta, a másik a vagyonát, hova jutunk akkor, ha ez a tudat befészkelődik a népesség lelkébe ? De még tovább ment az állam. Az állam olyan exisztenciáknak, akiknek kevés vagyonuk volt, megkönnyítette, hogy hadikölcsönt jegyezhessenek. Az állam ugyanis kimondta, hogy 10% biztosíték mellett ad 100% hadikölcsönt és az akkori Osztrák-magyar Jegybankot arra kényszeritette, hogy ezeket a hadikölcsönöket 90% erejéig eszkomptálja. Ez pedig annyit jelent, hogy aki 10.000 koronát letett valamely banknál, az jegyezhetett 100.000 korona hadikölcsönt. Erkölcsös-e a magyar nemzet kormányától, hogy nem gondoskodik általában arról, hogy ezekkel az összegekkel, ezekkel az adósságokkal, azoknak pénzével, akiknek elég hazafias érzésük volt, hogy hadikölcsönt jegyezzenek, mi történjék? Szabad-e annak megtörténni, hogy épen azoktól, akik a legerkölcsösebbek voltak, akik a legmagasabb morál alapján állottak, vegyék el azt, amit egész életükben keservesen összekuporgattak? Hány tisztviselő van azok között, aki az egész vagyonát befektette a hadikölcsönbe, bizva az állam erkölcsi érzésében ? Hány olyan szegény ember van, aki most siratja, hogy hazafias érzésének annak idején eleget tett? Most, amikor tudjuk, hogy 7—8—12%-os hetenkénti kamat alapján bárki elhelyezhet pénzt, akkor az állam nem akarja visszafizetni azokat a hadikölcsönöket, amelyek ma 0'03 alapon jóformán nem érnek semmit? Nem akarja azt elősegíteni, hogy akik annak idején hadikölcsönt jegyeztek, ezek a hadikölcsönből megmaradt összegeket megmentsék a saját javukra ? És méltó-e a nemzetgyűléshez, hogy az egész vita folyamán senki sem emlékezett meg a hadikölcsönökről, ezeknek visszafizetéséről vagy rendezéséről? Strausz István : Én megemlékeztem. Sándor Pál! : Igen t. barátom az utolsó szónok volt ós tudom, hogy megemlékezett róla, de csak nagyon felületesen. Ma, amikor a hadikölcsönt az újságokban jóformán nem is jegyzik, hanem az csak a tőzsdei hivatalos kurzusban talál elhelyezést, ne gondoskodjunk vagy ne beszéljünk arról, hogyan akarjuk kárpótolni azokat az egyedeket, akik annak idején hadikölcsönt jegyeztek? Azt hiszi a t. Nemzetgyűlés, hogy ez nem kötelessége ? Én ezt nem tudom belátni. Azt hiszem, kötelességet teljesítek, ha legalább felszólalok itt a Házban, mint az ellenzék egyik tagja és kérem, hogy a t. Nemzetgyűlés ebben az irányban határozott lépést tegyen. Ha már a kormány nem akar a tekintetben valamit tenni vagy eljárni, hogy jóindulatot mutasson az egész vonalon, akkor legalább egy embernek kell itt felkelni, hogy ezt a kívánságot előterjessze.. Én tízezrek nevében beszélek, pénzügyminister ur . . . Fábián Béla: A szegény emberek nevében! Sándor Pál : . . , akik megkárosodtak nazafias érzésük alapján. Tízezer ember lelkében szunnyad a rettenetes érzés, hogy annak idején szentimentális volt, amikor hazafias érzéseket táplálhatott volna. Ha a pénzügyminister ur visszafizethet mindenkinek ezen a világon ; ha a pénzügyminister ur a trianoni kényszer alapján
