Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.

Ülésnapok - 1922-162

112 A nemzetgyűlés 162. ülése 1923. évi július hó 26-án, csütörtökön. testvéri érzés füz össze a magyar sajtóval, isme- j rem annak nagy hivatását, ismerem nagy hagyó- j mányait, amelyek örök értékű eredményeket is jelentenek a magyar szabadság, függetlenség és nemzeti érzés kivívásában. A magyar sajtó munkása ma mostoha gyer­meke a társadalomnak, annyira, hogy akkor, amikor mindenki, aki ma gazdasági nyomoru­ságban él, megtalálja a maga patronusát, szószó­lóját a maga gazdasági érdekeinek védelmében, tisztán a sajtó munkásai azok, akik nem is lép­hetnek a nyilvánosság elé ; mindenkinek van nyilvánossága a maga gazdasági panaszainak előterjesztésénél, csupán a sajtó munkásainak nincs. Ugy-e, minő különös, hogy a sajtó hasáb­jain az ujságiró-nyom orról nem lehet irni egy­részt egy bizonyos feszélyező álszeméremnél fogva, amely visszatartja a sajtó munkásait, másfelől más körülményeknél fogva, amelyek nagyon szomoraan jellemzik azt a viszonyt, amelyben a munkás és munkaadó ebben az országban állani szokott. Tudja-e a nemzetgyűlés azt, hogy azok az urak, akik itt dolgoznak, akik szócsövei mind annak az eszmének, tervnek, álomnak és mindannak, ami itt történik, a nemzetgyűlés nagy munkájának és az országban készülő min­den nagy tervezgetésnek, milyen éhbérekért dol­goznak a maguk műhelyében ? És gondolt-e arra a ministerelnök ur, akinek fő a feje a nagy kérdések megoldásában, hogy a sajtó munkásai felé forduljon? Mert hiszen ez kötelessége, mint a sajtó legfőbb ellenőrzőjének, mert tisztességes sajtót kell teremteni és ilyet csak tisztességes gazdasági alapon lehet felépíteni. Amikor a sajtó munkásainak 60—80—100.000 korona fizetése van havonta, akkor a sajtó munkásait a t. kor- \ mány megfosztotta azoktól az anyagi kedvezé­sektől is, amelyeket a múltban kapott, a vasúti utazási és más ilyen természetű kedvezményektől, amelyek pedig kijárnak a sajtó munkásainak, mint ahogyan kijárnak egyéb közfunkcionáriu­soknak is, akik bizonyos közszolgálatokat vé-. géznek. Azt kérdezem a ministerelnök úrtól, haj­landó-e egy kicsit foglalkozni ezzel a kérdéssel, ennek gazdasági részével, hajlandó-e megbecsülni azt a magyar sajtót, amely mindig becsületes­nek és tisztességesnek mutatkozott minden köz­célú törekvés iránt és a nemzeti ideálokat hor­dozza a lelkében ? T. Nemzetgyűlés ! Yolt itt rengeteg fel­panaszolni való. Azt mondja Nietzsche a wag­neri muzsikálói, hogy az egy schopenhaueri zenetenger. A magyar élet maga, a magyar élet tengere csakugyan egy schopenhaueri ten­ger, csupa keserű háborgással, keserű hullám­zással, amelyet alulról jövő erupciós erők idéz­nek elő, a nyomor föld alatti erői, amelyeket még nem is látunk tisztán, de félni kell a hol­naptól, hogy napvilágra kerülnek és rettentő megrázkódtatással fognak járni. En kerestem és keresném a módját annak, hogy mit lehet tenni mindezzel a szörnyű szociális és gazda­sági jelenséggel szemben. (Halljuk ! balfelöl.) De vigasztaló eredményre nem tudok jutni, annál kevésbé, mert maga a pénzügyminister ur sem tud semmiféle vigasztaló eredményt felmutatni. A pénzügyminister ur egy indemnitási, egy felhatalmazási törvényjavaslattal jön elénk, ebben roppant nagy felhatalmazásokat kivan a maga számára, olyanokat is, amelyek tör­vényhozási jogkört érintenek, és keretül az 1922/23. évi költségvetésnek, annak a költség­vetésnek keretét állapítja meg, amelyet február 18-án terjesztett a Ház elé s amelyről ő maga mondotta, hogy azzal nem azonosíthatja magát, azt nem találja sem helyesnek, sem jónak, csak kényszerűségből terjeszti elő. Micsoda bizalommal viseltessek én és bárki is ebben a Házban s ebben az országban olyan költségvetési rendszerrel szemben, amellyel nem azonosítja magát, amelyet nem adoptál maga a pénzügyminister ur sem ? Hát nem viseltetem bizalommal; de ebből kifolyólag nincs bizalom bennem a további pénzügyi tervek iránt sem. Haíler István: Nincsenek is tervek! PakoíS József : Nincsenek, jól mondja t. kép­viselőtársam ; nem látunk terveket. Azt az elő­kelő gesztust, amellyel el szokta intézni a pénz­ügyminister ur e nemzetgyűlés kívánalmait és óhajait, ma már megszoktuk. Ma már nem elő­kelő gesztusokra van szükség, hanem kemény, dolgozó kezekre és forró, kigondoló agyvelőkre, hogy valami kis eredményt desztilláljunk ebből a zavaros és zavargó életből. Én azt látom, hogy a pénzügyi politikának e csődje mellett a legsúlyosabb még a kultúr­politika csődje. A magyar kultúrpolitika fém­jelzője volna az életnek. Elvégre nagyon fontos az, hogy milyen kultúrpolitikát csinálunk, mert hiszen a mostani nemzedéket, a legifjabb nem­zedéket rá kell nevelni azokra a nemzetépítő, nagy feladatokra, amelyek reájuk hárulnak. Nagyon fontos tehát, hogy alapjaiban ho­gyan tudjuk a művelődést biztosítani. Itt pedig igazán a kultúrpolitika legelemibb részére gon­dolok, magára a népnevelésre; arra gondolok, hogy a magyafság szellemi értékeit nevelni kell, hogy a magyar szellemi nivót, mint egy nagy és reményteljes standardot fel kell emelni, mert hiszen a statisztikai füzetek legújabban kimu­tatják, — bár valami különös optimizmussal javulást állapítanak meg az analfabétizmus te­rén — hogy az analfabéták száma egy millió­nál még több csonka Magyarországon. Hát, t. Nemzetgyűlés, irni és olvasni nem tudó tö­megekben nem lehet a jövő nagy feladatokat ugy megalapozni, hogy azok komoly és biztos tetőt jelentsenek az ország számára. Azt hin­ném, hogy a kultuszkormány első és legsürgő­sebb feladata lett volna, hogy reformálja a régi népoktatásügyi törvényt, hogy egyáltalán a nép­nevelésnek uj és modern formát adjon, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom