Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-153

50 A nemzetgyűlés 153. Mese 1923. évi juliús hó 11-én, szerdán. refraint, hogy : vigyük bele az ideálokat az orvosgenerációk nevelésébe ! Épen ezért én kérlelehtetlenül száműzném a materializmus tévtanát, bármely katedráról, bárkinek ajkáról, bármily burkolt formában is hangozzék el az. (Taps a jobboldalon és a középen.) Sőt tovább megyek, még a passzivitást is kárhoztatom e téren. Lehetetlennek és megengedhetetlennek tartom azt, hogy azelőtt az ifjúság előtt, amely a természettudományok stúdiumaiba mélyed bele és lépten nyomon úgyszólván megdöbbenve, tanácstalanul áll meg az emberi értelmet annyira túlszárnyaló, mindörökre megfejthetetlen nagy természeti problémák útvesztőjében, hogy az előtt az ifjúság előtt, annyi esztendőn át tartó stúdiumának folyamán egyszer sem utal senki az — Istenség fogalmára. Mindennek a következménye azután mi lehetne más egyéb, mint az, hogy az ifjúság lelkén a materialista felfogás és ezzel az eszménynélküliség lesz úrrá, ami később hivatásának teljesitése közben természetszerűleg csak a kötelességtudás, a felelősségérzet és lelkiismeretesség erős meglazulásában, a humanizmus érzésének sokszor teljes hiányában juthat kifejezésre. (Igaz ! ügy van ! jobbfelöl ) De ne higyjük, hogy épen csak a gyakorló orvos ténykedésében érezteti káros hatását a materializmus. Előttem áll a tudósok egész tömege, akiknek végeredményben csak félsikerrel vagy sokszor teljes fiaskóval járó működése magán viseli a közéleti erkölcsi materializmuson alapuló önzésnek, azaz anyagiaskodásnak avagy direkte magából a világnézeti materializmusból kisarjadzó emberi vak elbizakodottságnak és önhittségnek bélyegét. Az önzés embere gyors siker és anyagi javak után tör, de aki időben mindenáron nyerni akar, annak munkáján és műveiben az alaposság, a mély koncepció soha fel nem lelhető, aminek következménye azután természetesen csak félsiker, avagy legtöbbször teljes sikertelenség lehet. Nem akarom itt felsorolni az ilyen fél- vagy reklámtudósoknak neveit, az elméleti materializmus tévtanától megszédült egyik legtipikusabb alakjáról a tudományos világnak, azonban a newyorki Loeb professzorról röviden mégis meg kell emlékeznem. (Halljuk ! Halljuk !) ő ott az orvosegyetemen a fiziológia tanára, a megrögzött materialisták igazi tipusa, aki, ugy látszik, vakon vallotta — legalább még röviddel ezelőtt — azt a metafizikai nézetet, hogy az élet és minden lelki jelenség nem egyéb, mint az anyag megnyilvánulása, ö emberi elbizakodottságában és lelki vakságában — amiket csak egy valóságos világnézeti paralizis szülhet magából — annyira ment, hogy hozzá merészelt nyúlni oly problémákhoz, amelyeknek felfogására emberi agya berendezve nem volt, hiszen ő valósággal irányitó szerepet követelt a maga számára : a Gondviselésnek az egész mindenséget felölelő, az örök természeti törvényeket szabályozó és fentartő nagy munkájában. Loeb fogta magát és minthogy szerinte az élet, a »különváló«-számba egyáltalán nem vehető lélek, csupán az anyag részeinek különös találkozásából »származik«, ugy vélte, hogyha ő az ember szervezetét felépitő parányi élő egységeknek, az úgynevezett sejteknek vegyi alkatrészeit összehozza, ezek találkozásából feltétlenül meg fog születni maga az élet is. Óriási port vert fel akkoriban ez a hir, aminek különben a tudományos világ is alaposan felült, hogy Loebnek sikerült górcső alatt az élő műsöjtet felépitenie, megteremtenie. Jó ideig tartotta izgalomban különösen azokat, akik addig is az ő világnézetét vallották, és akik Loebet mint alkotót üdvözölték, és földi, de egyedüli Istenként dicsőitették a newyorki féleszű materialistát. De a hideg zuhany sem váratott magára sokáig. Rövidesen kisült, hogy azok a bizonyos életjelenségek, amiket ő górcső alatt műsejtjein felfedezni vélt, csak optikai és egyéb csalódásokon alapulnak, mert hiszen hiányzott azokból a műsejtekből valami, az a parányi, górcsővel is alig látható kis testecske, amit sejtmagnak nevezünk, amelyből az élet csodálatos energiája sugárzik ki, hiányzott belőlük szóval az, amit ő mindig konokul tagadott, t. i. a lélek. Östör József: Az isteni szikra! Alföldy Béla : Igaz, hogy ránk nézve teljesen közömbös és irreleváns az, hogy egy féleszű materialista mivel bibelődik laboratóriumában. Eddig a pontig legfeljebb egy csendes őrültről lehet szó, aki nem veszélyes a közre nézve. De igenis kötelességünk a leghatározottabban állást foglalnunk egy világnézettel szemben akkor, amikor az végeredményben élő és érző társadalmunkkal, pusztuló fajunkkal és nemzetünkkel szemben oly káros, sőt sokszor végzetes hatást fejt ki, (Igaz ! Ugy van ! a középen.) Kérem a t. Ház elnézését, hogy ide, a politika küzdőterére ilyen témát hoztam, de én a magyar faj védelem fogalmát csak ugy képzelem el tökéletes kerek egésznek, ha annak egyik fő irányelveképen ott találom az erkölcsi erő megmentésének és fejlesztésének (Ügy van! jobbfelől és a középen.) őszinte szándékát is. És ezen fő irányelvből természetesen nem hiányozhatik semmi körülmények között azon tétel sem, mely szerint bele kell vinnünk a tanulóifjúság egész gondolkozásvilágába a nagy ideálokat, (Helyeslés.) amelyek hiánya esetén — merem állitani — mindenkor csak egy alacsonyrendü erkölcsi felfogás alakulhat ki -végeredményben. ( Ugy van ! jobbfelől és a középen.) T. Nemzetgyűlés ! Ezzel végzem beszédemet, s minthogy felszólalásom tulaj donképen egy sorozatos szemrehányás volt azon mulasztásokért, melyeket a szociális intézkedések és a közegészségügy —• az igazi fajvédelem —• terén tapasztalunk, részemről tulaj donképen — az indemnitás megszavazására vonatkozólag —• egy, ezen az oldalon kissé furcsa és idegenszerű konklúziónak kellene elhangzania. En azonban megértem, t. Nemzetgyűlés, a mai rendkívül szövevényes és súlyos politikai szereplés pszichológiáját, meg tudom érteni — bár módfelett fájlalom — a bizonytalan fogásokat, a