Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-158

316 A nemzetgyűlés 158. ülése 1923. évi július hó 19-én, csütörtökön. a kormányt, hogy annak enyhítésére szolgáló külön adók megállapítására törvényjavaslatot nyújtson be, melynek intenciója a luxus- és rendkívüli jövedelmeknek az eddiginél súlyosabb megadóztatása legyen.« (Élénk helyeslés, éljenzés és taps jobbfelöl és a középen. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Bodó János jegyző: Rothenstein Mór! Rothenstein Mór: T. Nemzetgyűlés! Azok a képviselő urak, akik eddig az indemnitási vitában felszólalván a javaslatot elfogadták, az előadó urat kivéve, jóformán mindannyian súlyos birálatot mondottak a kormány intézkedései felett. Ha ez ellenzéki képviselő részéről hangzik el, természetesnek lehet találni, ha azonban a kormány támaszai mondanak ilyen beszédeket, amelyeknél elitélőbbeket nem mondhatunk mi sem, akik a szélsőbaloldalon ülünk, akkor nekem ezt beteges tünetnek kell minősítenem. Itt van pl. Bottlik István t. képviselőtársamnak ép az imédt elhangzott beszéde. Szomorú képet festett arról a nyomorról, amely a fővárosban és az egész országban, a társadalom minden rétegében uralkodik, de beszéde befejeztével azt mondja, hogy »a javaslatot elfogadom«. Itt van Czettler Jenő képviselőtársam beszéde, aki többek között azt is mondotta, hogy ő Marxot konzekvensebben követi, mint Peidl képviselőtársam. Ezt még be kellene igazolni a t. képviselő urnák, azt azonban én most beigazolhatom, hogy Peidl képviselőtársam az ő felszólalásában mindenesetre konzekvensebb volt, mint Czettler képviselő ur, mert ő beszéde végén a javaslatot nem fogadta el. Bogya János : A dolgozó népnek nem Marx, hanem kenyér kell ! Vanczák János: Nem konyak? Rothenstein Mór : Az előterjesztés, amelyet tárgyalunk, a pénzügyministeré, mégis azt kell látnunk, hogy épen a pénzügy minister ur az, aki legkevésbé hallgatja azokat a beszédeket, amelyek az ő javaslatáról elhangzanak. Valószínűleg azt gondolja, hogy beszélhettek, majd a szavazásnál dönt az a jó többségi párt, mely a vita végén megszavazza a javaslatomat és akkor minden rendben lesz és minden marad a régiben, a dolgok folynak tovább ugy, mint eddig, dacára azoknak a határozati javaslatoknak, dacára azoknak a súlyos bírálatoknak, amelyek a javaslat mellett felszólalók részéről is elhangzottak. Ha én a pénzügyi politikához is szólni kívánok, teszem ezt azért, mert ki van mutatva, hogy nem kell épen pénzügyi kapacitásnak lennie, hogy az ember felismerje azt, hogy az a pénzügyi politika, amelyet ma Magyarországon folytatnak, nem vezet jóra. Kállay pénzügyminister ur a defláció hive. Nem tudom, vájjon azért-e, mert a pénzügyi tanács is ennek a híve. JjJz a tanács pedig a rendkívüli idők szülötte, épugy, mint az árvizsgáló bizottság, vagy a drágasági bizottság és hasonló testületek, amelyeket normális időben nem ismertünk, mert nem volt rájuk szükségünk. Amikor ezekre nem volt szükség, akkor a deflációs politika helyénvaló volt, helyes volt az a felfogás, hogy csak annyi bankjegyet szabad és kell nyomatni, amennyinek aranyfedezete van. Mint minden más kérdésben, ebben is áll az a tétel, hogy a rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket igénylenek és hiába volt normális időben helytálló a deflációs politika, ma azt tapasztaljuk, hogy nem a deflációs, hanem az inflációs politika volna, nem az ideális állapot, de a kisebbik baj. Minden laikus, és annál inkább a pénzügyminister is átlátja, hogy más legyőzött országok, amelyekben a vesztett háború következményei súlyosan mutatkoztak, feladták a deflációs politikát. Világos ebből, hogy nálunk sem marad más hátra, ha azt akarjuk, hogy a helyzet javuljon, mint az, hogy kövessük Németország és Ausztria deflációs politikáját, mert ezekben az országokban bebizonyosodott, hogy inflációs politika mellett a helyzet nem olyan súlyos, mint nálunk a deflációs politika következtében. A defláció jelenti a gyakorlatban a pénzszűkét. Az az elv uralkodik a pénzügyministeriumban, hogy minél kevesebb bankjegyet kell nyomatni, hogy ezáltal a korona értékének esését megakadályozhassák. Elméletben ez nagyon szépen fest és ha ezt meg lehetne csinálni a gyakorlatban anélkül, hogy nagyobb bajok keletkeznének belőle, akkor ezt akceptálni is lehetne. De ha a gyakorlat azt mutatja, hogy ebből nagy bajok származnak, akkor nem értem a pénzügyminister urnák azt a makacs ragaszkodását, amellyel nem hajlandó feladni azt az elvet, amely mellett egyszer magát leszögezte, történjék itt bármi. Meg akarták akadályozni a korona esését, és mit látunk? A korona csak lejebb ós lejebb száll, dacára annak, hogy HZ a kísérletezés, hogy a korona esését megakadályozzuk, az országnak nagy áldozatokba került. Sok vagon eziistszállitmány ment ki az országból, hogy a korona jegyzését Zürichben azon a nivón tarthassuk és ezáltal a pénz erejét ne gyöngítsük. A kísérletezés ellen sem volna kifogás, ha kellő eredményt lehetne észlelni. De azt látjuk, hogy ezek az áldozatok mind nem használtak, hogy mindezeknek az áldozatoknak ellenére is a korona lejebb szállt. Ez az éremnek csak egyik oldala ; sötétebb oldala az, hogy koronánkat csak Zürichben jegyzik például ma haton, Prágában, Bécsben, Berlinben koronánk körülbelül ötven százalókkal még kevesebbet ér. Mit jelent ez? Azt jelenti, — és ezt szintén eléggé szomorúan látjuk — hogy koronánk belső vásárló ereje mindig lejebb és lejebb száll. Hiába jegyzi Zürich a magasabb számos mégis itt napról-napra érezzük a drágaság emelkedésével, hogy a korona vásárló ereje nem ugyanaz, mint amit Zürichben kimutatnak.