Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-158

A nemzetgyűlés 158. ülése 1923. san és határozottan precizirozta a tarifák megállapítása terén az állam beavatkozási és szabályozási jogát és amely azóta semmi tekintetben sem mondott csődöt. A külföldi magánvasuti társaságoknál is számtalan olyan példa van, amely mind ennek a tételnek a helyességét igazolja. Mindez amellett szól: vagy tudjuk kommerciálni, azaz kereskedelmi üzem alapjaira helyezni az államvasutakat, — amire szintén van példa, mert próbálgatások nagy arányokban folynak a körülöttünk fekvő országokban, mint pl. Ausztriában, ahol az Österreichische Bundesbahnennek a szó valódi értelmében kereskedelmi üzemmé való átalakítására alapos és részletes tervezetek vannak kidolgozva, amelyek egyelőre 200 milliárd osztrák koronát kivannak e célból rendelkezésre bocsátani, amely összeg azonban már saját bevallásuk szerint is kevés lesz, ezért kimondták azt, ami a kommerciálásnak egyik legfőbb jele, hogy annyira szabad kezet adnak az osztrák államvasutaknak, hogy öt éven belüli kölcsönök felvételére felsőbb hatóságaiknak, tehát a ministeriumoknak megkérdezése nélkül a kommerciális igazgatóságot felhatalmazzák — mondom, vagy üzleti szellem alapjaira fektetett üzemmé kell átalakítani az államvasutakat, vagy nincs más pardon, bérbe kell adnunk. En az államvasutakból luxustárgyat ilyen nyomorúság, ilyen rettenetes viszonyok között, akkor, amikor az állam magasabb gazdasági és katonai érdekeit biztosítani lehet, nem vagyok hajlandó csinálni. Igenis koncedálom, hogy ha lehet commerciálni, ha meg lehet csinálni, hogy ezt egy rentábilis, a gazdasági életnek megfelelő gyorsüzemü vállalattá át lehet alakítani, ám tessék megpróbálni. Mindannyian ezt a megoldási formát látnók a legszívesebben. Ha azonban nem lehet megcsinálni, ne tessék habozni, mert ez olyan érték, amely csak csökken, csak veszhet, csak pusztulhat és amely mindig nehezebb és szomorúbb feltételek mellett lesz bérbeadható, olyan érték, amely ma még helyes kezekbe adva, az állam talpraállásának egyik garanciája lesz. Ezeknek előadása után ne méltóztassanak tehát azt mondani, hogy itt nagy inflációval állunk szemben, amely a gazdasági élet egész vonalán legmellőzhetetlenebb gazdasági szükségletek kielégítésére is elégséges. Az objektivitás, a tárgyilagosság terén még odáig is hajlandó vagyok elmenni, hogy a t. pénzügyminister ur által 720 milliárdban megkívánt pénzjegyek összegét redukálom, tekintettel iparunk és mezőgazdaságunk tényleges redukciójára, annak 60%-ára, de akkor is azt mondom, hogy annak a 720 milliárdnak 60°/o-ra való redukálásával megmaradó . 450 milliárd pénzforgalmi eszköznek — lévén csak 170 milliárd forgalomban — csak egyharmada van forgalomban, tehát csak egyharmada annak, amennyi a pénzügyminister ur bevallása szerint évi július hó 19-én, csütörtökön. 297 is feltétlenül szükséges. Ott, hol az élet szükségleteihez való tápszereket, mert a pénz, amely tőkét és értékeket kreál, — és nem hagyom magamat megtántoritani abban, hogy igenis tud kreálni — a pénz tápszere a gazdasági életnek; ott, ahol egy ilyen gazdasági életnek a virágzásához, vagy legalább is a létéhez szükséges tápszereket vonják meg, ott csodálkozhatunk-e azon, ha a gazdasági életben és egyáltalában mindenütt az életben az emberek kezdenek leszokni annak gondolatáról is, hogy itt beruházásokkal erőteljes és virágzó gazdasági életet hozzunk létre, hanem a máról holnapra való tengődést szokják meg. Ezt látjuk nemcsak a magánéletben, hanem a közgazdasági élet nagyobb megnyilvánulásaiban is. Vegyük pl. az államvasutakat. Az államvasutak elnökigazgatójának — akár kiváló férfi legyen, akár ne álljon a helyzet magaslatán — kétségtelenül rettenetes gondjai kell hogy legyenek, amikor az anyagbeszerzésből befolyó elszámolásokból látja, hogy mindaz, amit kifizetni nem tud, száz milliókra gyarapítja az állam terheit csak azért, mert máról holnapra és holnapról holnaputánra kell neki az értékcsökkenés mellett halogatni ezek'kifizetését. Az egész állami életben, annak minden ágazatában és az állami üzemek vezetésében nem látunk egyebet, mint vegetálást. Ott, ahol a rettenetes nyomorúság következtében az állampolgárnak horizontja és gondolkodása összeszorul, mert látja, hogy neki sem ideje, sem egészsége, sem idegzete ahhoz nincs, hogy messzeszálló gondolatokkal foglalkozzék és a saját maga és az állam jövőjének szilárd megalapozására gondoljon, ott ma már nem a termelés nagy fokozásáról, nem a háború előtti viszonyok helyreállításáról, nem az állami tartozások gyors ütemben való lefizetéséről van szó, hanem az egyik napról a másikra való vegetálás gondolatáról, arról a rettenetes gondról, amely megbénítja szárnyát, szellemét, erejét, munkaképességét mindennek és mindenkinek, legyen az üzem vagy magánember. Ott, ahol iparunk nem tud termelni, csak 50 százaléka erejéig, ott, ahol levegő után kapkod minden és mindenki, ott szinte csodálatosan hangzik, amikor azt olvasom, hogy összeült egy kiváló testület a ministerelnök elnöklésével és a földmivelésügyi minister részvételével, amely testület a mezőgazdasági hitelbe befektetendő milliárdok mórtékéről beszélt. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor egy negyvenfokos lázban fekvő beteghez orvosi konzíliumot hivnak össze, hogy a hízó kúra feltételeit beszéljék meg. Ez olyan rettenetes, lehetetlen, szánalmas és szomorú jelensége a mi viszonyainknak, amely mélységesen gondolkodóba kell, hogy ejtsen mindenkit és az utolsó órában is kell, hogy megmozgassa pénzügyi sorsunk intézőit és irányítóit. Mert az lehetetlenség, hogy egy ország, amely érzi azt, hogy jobbra született, amelynek tág horizontját | a lehetőségek napja sütötte be a múltban és