Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.
Ülésnapok - 1922-158
290 A nemzetgyűlés 158. ülése 1923. évi július 19-én, csütörtökön. nyilatkozni, elvárható és remélhető, hogy ott és akkor, amikor a napi politikából kikapcsolva közgazdasági és pénzügyi kérdésekkel foglalkozunk, elmosódnak ezek a pártpolitikai szempontok és pártokra való tekintet nélkül egyedül az összesség javát tekintve kívánjuk elbírálni ezeket a kérdéseket. (Helyeslés.) Méltóztassanak megengedni, hogy ezeknek előrebocsátása után áttérjek beszédem tulajdonkópeni tárgyára, pénzügyi és gazdasági helyzetünk bírálatára. (Halljuk! Halljuk!) A legutóbbi indemnitási vita folyamán volt szerencsém körvonalozni azt a meggyőződésemet, hogy az a gazdasági politika, amely szerves összefüggést a különböző termelési ágak politikájában létesíteni nem tud, eredményes és sikeres nem lehet. Teljes tudatában vagyok annak, hogy a mai nehéz helyzetben összefüggő, minden részletre kiterjeszkedő gazdasági programmot felépíteni nem lehet és ha fel is építené valaki, azt a mai, napról-napra változó viszonyok között megvalósítani rendszeresen, előre kicirkalmazott formában lehetetlen. Ez azonban nem jelenti még azt, hogy bizonyos általános, nagy irányelveket ne igyekezzünk belevinni a gazdasági politikába és ezeknek az általános irányelveknek szem előtt tartásával ne igyekezzünk minden erőnkkel az előre kijelölt utón tovább haladni, és ne igyekezzünk minden erőnkkel összefogni arra, hogy az adott nehéz viszonyok között is a lehetőség határán belül a kitűzött célokat meg tudjuk valósítani. Azt tapasztaljuk, hogy a pénzügyi kérdések, az elvi jelentőségű kérdések évek óta izgalomban tartják az egész ország lakosságát. Mert legyünk tisztában azzal, hogy a háború alatt és a háború óta azok a gazdasági kérdések, amelyekhez senki sem konyított, és amelyek senkit sem érdekeltek, annyira belementek minden ember gondolkodásába és vérébe, hogy ma már tulajdonképen senkit más, mint a gazdasági, pénzügyi kérdések, nem érdekelnek. Ily körülmények között fájdalmas szívvel kell konstatálni, hogy azok a mértékadó körök, akik Magyarország pénzügyi sorsát. intézik, azokat a fixa ideákat, — nem tehetek róla, ÜO gy így kell neveznem azokat — amelyeket már 1919-ben hirdettek, makacs következetességgel, az eredményeknek és tapasztalatoknak levonása nélkül követni akarják és kívánják dacára annak, hogy az élet és a szomorú / tapasztalatok alaposan rájuk cáfolnak. És itt ki kell térnem annak a férfiúnak pénzügypolitikai működésére, aki bár nem tagja a kormánynak, mindazonáltal a mai időkben kreált olyan pénzügyi szervnek az élén áll, amely pénzügyi szerv élén való állása természetszerűleg bizonyos jelentékeny és súlyos felelősséggel terheli őt. Sándor Pál : Csak nem Teleszky t gondolja ? Beck Lajos ; A Közgazdasági Társaságban 1920-ban a pénzügypolitikai kérdésekről tartott vita folyamán a Pénzügyi Tanács t. elnöke összefoglalta azokat az alapelveket, amelyeket ő feltétlenül követendőknek, mellőzhetetleneknek tart, és kijelentette, amikor a vitát megindította, hogy pénzügyi politikánkat milyen sorrendben kell és lehet rendezni, vájjon államháztartásunk egyensúlyát kell-e előbb helyreállítani, vagy pedig kereskedelmi mérlegünket kell-e egyensúlyba hozni, vagy pénzértékünket kell-e emelni — mert akkor még erről volt szó. Ez a vita az évek folyamán görgött és görgött tovább anélkül, hogy gyakorlati eredményeket tudott volna szülni, az ország pénzügyi és gazdasági helyzete pedig romlott és romlott tovább. És ma meglepetéssel és fájdalommal kell látnunk, hogy ezek között a lezüllött pénzügyi ós gazdasági körülmények között is a Pénzügyi Tanács tisztelt elnöke 3—4 évvel később ugyanazokat az eszméket hirdeti a sajtóban, intervjuban és hivatalos ankétokon, amelyeket 3 és 4 évvel ezelőtt hirdetett. Azt mondja ugyanis (olvassa) : »Beruházást semmiképen nem lehet csinálni és meg nem engedhető, hacsak azok külföldi kölcsönből vagy adókból nem fedeztet* nek.« Ugyanazt, amit 1920 elején hirdetett, hirdeti ma is, amikor 2 vagy 3 hónappal ezelőtt a következőket mondja (olvassa): »A pénzérték állandósítása nélkül egészséges gazdasági élet ki nem fejlődhetik és a pénz értéke nem fog állandósulni, amig.az állam a költségvetési hiányt fedezetlen pénzjegyek szaporítása által kénytelen fedezni.« Ez oly igazság, mintha azt mondanák, hogy kétszer kettő négy. De ennek az igazságnak világánál, ennek hirdetésével és megtartásával menynyivel jutottunk előbbre, mennyivel vittük előbbre pénzügyi helyzetünket? Vagy talán az a politika, amely ennek az alaptételnek szemelőtt tartásával deflációs politikát hirdet, de nem tudta ezt keresztülvinni az állami szükségletek és költségek fedezésénél, ellenben belekényszeritett a meddő kiadásoknál mind fokozottabb és egészségtelenebb inflációs politikába, igazolja-e azoknak a tételeknek igazságát, amelyeket a Pénzügyi Tanács igen tisztelt elnöke makacs következetességgel hirdet? A legnagyobb baj ezen a téren abban áll, hogy elhibázott volt a tétel felállítása a támadók részéről, de elhibázott volt a védelem részéről is. A támadók részéről, azok részéről, akik — hogy ugy fejezzem ki magamat — a hivatalos pénzügyi politikát támadják, folyton az inflációs politika szükségességét hirdették és folyton azzal argumentáltak, hogy az infláció elmaradhatatlan, feltétlen szükségesség. Itt rejlett a támadás hibája, mert mindenki, aki a dolgokkal kissé tisztában van, tudja, hogy az inflációs politikának ilyen formában való követelése olyan egészségtelen orvosság, amely a beteget magát feltétlenül tönkreteszi. Az infláció követelése, a fedezetlen bankjegyeknek egész egyszerűen minden áron a bankó-