Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.
Ülésnapok - 1922-145
A nemzetgyűlés lá5. ülése 192, Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Peyer Károly! Peyer Károly: T. Nemzetgyűlés! Interpellációmat a pénzügyminister úrhoz vagyok kénytelen intézni azért, (Zaj. Halljuk! Halljuk ! Elnök csenget.) mert mint a bányahatóság legfőbb fóruma a pénzügyminister ur tartozik ennek a szerencsétlenségnek az ügyében intézkedni, bár véleményem szerint az egész ügy inkább a kereskedelemügyi minister ur hatáskörébe tartoznék. Az eset a következő : Az Esztergom-Szászvári Kőszónbánya Részvénytársaság dorogi bányatelepén junins 19-én reggel 8 órakor egy dinamit robbanás történt, amely alkalommal négy munkás az életét vesztette. (Zaj a jobboldalon. Halljulc ! Halljuk ! a szélsobaloldalon. Elnöh csenget.) Pikler Emil : Csak négy munkáshalottról van sző, ez nem érdekli az urakat! (Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek, képviselő urak! Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister : Önök nem hallgatják meg a másik beszédjét. Kissé tárgyilagosabbak lehetnének! Peyer Károly : A robbanások ugy keletkeztek, hogy a külszínen levő robbanóanyagraktárból aznap délelőtt reggel 8 órakor négy láda dinamitot szállítottak le aknán a föld alatt levő robbanóanyagkamrába. Ezzel a munkával meg volt bizva Kohner György felvigyázó, aki Frank István és Gágel István munkásokat vette maga mellé, s útközben még ennek a munkának az elvégzésére segítségül hivta Adamovics György és Ipolyi Imre munkásokat. (Zaj a jobboldalon. Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldalon. Elnök csenget.) Akadály nélkül szállították le a négy láda robbanóanyagot az aknán, ott egy kis vaskocsira rakták, elhaladtak az egyik főfolyosón végig, egészen a második szivattyukamráig. Ott, miután a szállító folyosó igen alacsony, kénytelenek voltak az egész rakományt kirakni és kézzel bevinni a föld alatt levő robbanóanyagkamrába. Méltóztassanak az egész helyzetet, amely ott lenn volt, olyannak elképzelni, mint egy hosszúkás ellipszist, amelynek egyik végén van az akna, az ellipszis hosszabb végén kellett körülmenni s az ellipszisnek kis része, amely az aknától a robbanóanyagkamráig vezet, el volt iszapolva, úgyhogy köröskörül menni nem lehetett. A robbanószerkamrából csak egy ut vezetett az aknához, még pedig az az ut, amely a robbanóanyagkamarából az ellipszis hosszabb oldalán körül vezetett, az a másik rész, amelyik egy rövidebb ut volt — egészben körülbelül 10—14 méteres ut — be volt iszapolva, ugy, hogy ebből a kamrából csak egy utón lehetett visszahaladni az aknához. Hogy a szerencsétlenség miként történt, egészen pontosan megállapítani nem lehet, mert az ennél a szerencsétlenségnél részt vett munkások egy kivételével mind halálukat lelték. A szerencsétlenség valószínűleg ugy történthetett, *. évi június hó 27-én f szerdán. 161 hogy a négy láda robbanóanyagot — minden ládában 25 kg dinamit van benn — leszállították, az egyik ládában levő anyagot bevitte a felvigyázó két munkással egyetemben a föld alatt lévő raktába, visszamaradt a kis vaskocsinál Gágel András és Ipolyi Imre. (Zaj a jobboldalon. Halljuk! Halljuk! a jobboldalon. Elnök csenget.) Ez a Gágel András alig pár hete volt az üzemnél alkalmazva. Valószínű, hogy ez a munkás ezt a láda dinamitot a kocsiból kiemelte, útközben eleshetett, megbotolhatott, a ládával elesett és bekövetkezett a robbanás, amely elsősorban őt tépte széjjel. A robbanás nyomban leszakította a folyosót egész hat méter szélességében, úgyhogy elzárta a robbanóanyagkamrában levő munkásokat a külvilágtól. Az egyetlen kijáratot tehát, amely volt, a robbanás leszakította, ugy hogy egy élő sírba kerültek bele azok a munkások, akiket különben a robbanás nem ölt meg, mert hiszen a robbanás színhelyétől távolabb voltak és benn egy külön szobában, egy kis kamrában voltak, ott érte őket a robbanás, ez tehát közvetlenül nem érintette őket, de megölte őket mégis a robbanás nyomán keletkezett mérges gáz, mert menekülésre ut nem volt, mivel a menekülésre szükséges másik ut be volt iszaporva. A robbanás után munkások rohantak oda, akik látták, hogy az egyik munkás ott nyöszörög. Ezt még sikerült kimenteni, amennyiben a véletlen folytán olyan helyzetbe kerülhetett a robbanás pillanatában, hogy a vaskocsi megmentette az életét, Ezt kiszállították a külszinre és sikerült is őt életben tartani. A másik munkásnak összeégett feje látszott ki a leomlott kőzet alól, és egy órai munkába került, amig csak ezt az egy munkást ki lehetett szabadítani, s körülbelül 5—6 órai megfeszített munka volt szükséges ahhoz, hogy a leomlott kőzetet eltakarítsák és a folyosót annyira alátámasszák, hogy guggolva be lehessen mászni abba a kamrába, ahol a többi három munkás, illetve két munkás a felvigyázóval együtt benttartózkodott. Csak ott látták azután azt, hogy ezek a munkások is már halálukat lelték, mert megfulladtak a fojtó, mérges gázokban. Távolról sem akarom azt mondani, hogy amig bányaipar lesz, nem lesznek szerencsétlenségek. Maga az üzem veszélyes, s az üzem veszélyes volta nemcsak nálunk, hanem a külföldön is hellyel-idővel ilyen szerencsétlenségeket idéz elő. Ahogy azonban ez a szerencsétlenség történt, ez példáját ritkítja. S itt be kell mutatnom azt, hogy az ember életére milyen kevés gondot fordítanak, s hogy mennyire nem tartják be még a bányahatóság által előirt óvrendszabályokat sem. Pikler Emil : Hiszen csak munkásokról van szó ! (Mozgás a jobboldalon.) Peyer Károly: A legsúlyosabb kifogás az, hogy a bányarendészeti szabályokban világosan benne van, hogy ilyen robbanó-anyagot akkor kell szállítani, amikor a legkevesebb munkás 23»
