Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.
Ülésnapok - 1922-144
122 A nemzetgyűlés 144. ülése 1923. évi június hó 26-án, kedden. tatni, leghelyesebb volna teliát, ha mielőbb félreállana. Nem vagyok nagy hive ennek a láthatatlan novellának, amelynek tervezete kezemben van. Ez nem az a radikális megoldás, amelyet az eredeti Nagyatádi-féle programm kívánt, s amelyhez ragaszkodom. Mégis örömmel látnám a novellát, mert az is egy lépés volna a nagy cél, a földreform megvalósulása felé. Ezért a következő határozati javaslatot vagyok bátor benyújtani (olvassa): »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy a földreformnovellát még a nyári szünet megkezdése előtt terjessze a nemzetgyűlés elé.« {Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Rassay Károly : Akkor mindjárt vége a demagógiának ! Halász Móric : Annak sohasem lesz vége. Rassay Károly: Ilyen politika mellett nem lesz vége ! Cserti József : Áttérek arra a kérdésre, amely a .népnek legalább 90°/o-át foglalkoztatja, a megélhetésre s a drágaságra. Magyarországon lassankint már csak kétféle ember lesz : egy kis százalék, amely igen nagy vagyonnál rendelkezik és a nagy tömeg, amely nem tudja magának a mindennapi kenyeret, a létminimumot sem biztosítani. Ennek több oka van : a legelső köztük az a degresszív adózás, amelyet a kormány meghonosított. Az a progresszív adózás, amelyet annak idején különösen nagyatádi Szabó István hirdetett, degresszív adózása lett. Amikor cipőt foltoztatunk vagy ruhát javíttatunk, akkor is adót fizetünk. Progresszivitás a mi adóinkban nincsen. Ha a kormánynak szüksége van néhány millióra, egyszerűen felemeli a cukor kincstári haszonrészesedését és a mindennapi szükségleti cikkek árát ugy, hogy a dolgozó rétegek, a munkások nem tudnak a drágasággal lépést tartani. A másik oldalon ugyanekkor valósággal tombol a vagyonszerzési kedv, mindenki annyit szerezhet naponta, amennyit csak akar. Az első baj tehát az, hogy igazságtalan adóink vannak, egyenesen degresszív adóink, amelyek azokat a rétegeket sújtják, amelyek már amúgy is tehetetlenek. Ezek vállaira nehezedik az irtózatos teher, amelyet az államháztartás megkövetel. Az ipar és kereskedelem pang, nincs munkaalkalom, és a kormány még mindig nem akar az inflációs politikára rátérni. Látjuk, hogy egyáltalában nincs pénz. Barthos Andor: Azért vannak tele a kocsmák ! Cserti József: A pénzügyi tanács egyik tagja azt mondja, hogy nem szabad inflációs politikát követni, mert az a helyes, ha kevés pénz van; akkor a nép megbecsüli a pénzt. Ez nagyon ferde beállítás, mert hiába becsüli meg valaki a pénzét, ha holnapután nem adnak érte semmit. Más mód tehát nincs, mint rátérni az inflációra, hogy legalább mindenki kereshessen annyit, amennyi vei tisztességes megélhetését biztosithatja. Ha a kormány helytelen pénzpolitikáját nézzük, egyúttal azt is látjuk, hogy azzal a pénzzel, amelyet a kormány mégis kibocsát a pénzpiacra, hallatlan dolgok történnek. Azt látjuk, hogy azt a pénzt, amelyet a kisebb takarékpénztárak gazdasági célra kapnak a közönség részére a Pénzintézeti Központtól 18%-kal, a költségek beszámításával 20%-kal egy évre, ezek nem tisztességes polgári haszonnal gyümölcsöztetik, hanem kosztba adják. A kisebb intézetek sohasem adják ki tisztességes polgári haszonra azokat az összegeket, amelyeket nagyobb bankoktól vesznek kölcsön, hanem mindig kosztba adják. Ha egy gazda ma kölcsönt kér a vidéki takaréktól, nem kap pénzt, de ha kosztba kér pénzt, rögtön kap. A 20%-os évi kamattal kapott összegeket tehát ezek az intézetek 300, 400, 500 %-os kamatra adják ki. Ez az üzérkedés a kormány tudtával történik. Hogy a kormány szemet huny afelett, hogy a magánemberek miképen gyümölcsöztetik pénzüket, ezt még elfogadhatjuk, de a kormánynak kötelessége ügyelni arra, hogy az a pénz, amelyet a bankok a Pénzintézeti Központok utján kapnak tőle, ne 400—500%-os kamattal jusson a közönség kezébe, hanem azt a közönség a tisztességes haszon hozzászámitásával kaphassa meg, hogy ne kelljen uzsorakamatot fizetnie. Megjegyzem, hogy amit állítok, azt bármikor bizonyítani is tudom. A napokban találkoztam egy ilyen vidéki takarék vezetőjével. Ez mondta, hogy kértek 10 milliót gazdasági célra s ő maga bevallotta, hogy ezt az összeget ők nem adják ki tisztességes haszonért, hanem kosztba adják. Ezek a helytelen intézkedések drágítják meg az életet óriási mértékben. A kormánynak módjában volna rendelettel intézkedni arról, hogy az ő pénze vagy a vidéki takarékok utján, vagy bármely pénzintézet utján igenis, rendes módon a közönség rendelkezésére álljon. Ennek biztosítása céljából bátor vagyok benyújtani a következő javaslatot (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy rendeleti utón a legsürgősebben tiltsa el ugy a nagy, valamint a kisebb pénzintézeteket azcn üzérkedésüktől, amelyet azáltal követnek el, hogy a pénzintézeti központtól 20%-ra nyert kölcsönöket a közönségnek nem a tisztességes haszonnal járó kamatra, hanem azt kosztba adják. A közönség igy fizet 300, 400, nem ritkán évi 500%-ot is a kölcsön után, amely eljárásukkal a bankok nem kismértékben járulnak hozzá a minden dolgozó embert immár annyira sújtó drágaság felidézéséhez«. A közönség évi 500%-os kamatot fizet, a nagy hasznot pedig a pénzintézetek vágják zsebre. Rassay Károly : Csakhogy a pénz naprólnapra devalválódik! Senki sem bolond a pénzét rendes kamatra kiadni, valorizáció nélkül!
