Nemzetgyűlési napló, 1922. XII. kötet • 1923. május 23. - 1923. június 19.
Ülésnapok - 1922-137
234 r A nemzetgyűlés 137. ülése 1923. évi június hó 13-án, szerdán. jobbfelôl.) A férj természetesen otthagyja a házat, és amint az ilyenkor szokás, a regényekben és az életben is, egy kissé megzavarodik. Az asszony felgyógyul, a becsületes timár, akit ez a ritter zsarol, meghal. Az asszony még egy pár udvarlójával találkozik a Gyönyörök kastélyában. Egyikük egyizben egy monogrammos kézelőgombot hagy a pamlagon, amit egy másik udvarló talál meg. A darab végén tűz támad s a Ritter, aki újra ki akarja venni részét a Gyönyörök kastélyából, benn ég a kastélyban, mig magát az asszonyt a bolond férj kimenti a lángok közül. Ez a darab meséje. Azt hiszem, t. Nemzetgyűlés, ez egy olyan mese . . . B. Podmaniczky Endre : Elég már. (Derültség.) Dinich Ödön :. . . amely az első pillanatra megvetésre vagy mosolyra gerjesztheti az embert, amelyet azonban, ha komoly szemmel nézünk, csak a legnagyobb megbotránkozás szavaival illethetünk, amint csak ugyanezen szavakkal lehet illetni azt a bizottságot is, amely ezt a mesét és ezeket a képeket átcenzurázva a közönség elé engedte. (Igaz ! Ugy van ! jobhfelől.) Ez volt az egyik eset. És most ismertetek egy másik konkrétumot, de ezt már egészen röviden. Benyújtanak egy filmet cenzúrázás végett. A darab a főváros nyomorát mutatja be. Megrendelésre készült akkor, amikor a nyomorenyhitő akcióról volt szó. Ezzel a filmmel azt akarták elérni, hogy az a publikum, amely a mozikat látogatja, meghatódjék és több pénzt adjon. A darabot egy ismert ujságiró, Tábori Kornél irta és egy filmgyáros saját költségén vette fel. A cenzúrabizottság visszautasította a darabot, azzal a megjegyzéssel, hogy részint nem fedi a valóságot, részint pedig nem engedélyezhető a bemutatás azért sem, mert a vetítendő képek alkalmasak volnának arra, hogy az amúgy is elkeseredett hangulatot még elkeseredettebbé tegyék. Ezt a filmet a bizottság, mint alkalmatlant, kétszer is visszautasította. A kép készitői akkor hozzám fordultak, tekintettel arra, hogy tudták, hogy én ugy művészileg, mint technikailag hosszú évek óta foglalkozom a filmekkel és kérték segítségemet. Megnéztem azt a darabot és láttam, hogy sok tekintetben igaza volt a cenzúra-bizottságnak. Nem azért, mintha azok a nyomor-felvételek, amelyek benne szerepelnek, alkalmasak volnának az amúgy is nyugtalankodó és nyomorgó emberek fokozott elkeseredésének felkeltésére, hanem inkább azért, mert ezek mesterséges beállítások voltak, az avatott szem azonnal észrevette bennük a szinészkedést. a várt hatást tehát, ami a jótékonykodást illeti, aligha keltették volna. Ez volt az én felfogásom. De nem az egész darabra vonatkozólag. Én nyomban meg is jelöltem, hogy mely részek lennének kihagyandók. A filmnek az a része, amely a háború óta bekövetkezett tényleges nyomort, a román megszállást, a bolsevizmus utáni nyomorúságon dokumentálta, nagyon alkalmas arra, hogy kint a külföldön is bemutassa, hova jutott Magyarország, speciel Budapest a háború, a megszállás, a kommunizmus nyomorúságai után. Ugy hog}' megfelelő felírásokkal ez a film egyenesen propaganda-film lett volna a külföldre. En tudva azt, hogy Baross János képviselőtársam Olaszországban járt és ott összeköttetést keresett olyan társadalmi tényezőkkel, amelyeknek segítségével egypárfilm, mely Magyarország helyzetét mutatta be, már ki is ment Olaszországba, illusztrálva országunk helyzetét abban az időben, amikor még jólétnek örvendtünk és mai szomorú állapotában, abban a feltevésben, hogy Baross János keresve keres egy ilyen filmet, és hogy nagyon jó lenne, ha az érdeklődő olaszoknak bemutathatnánk a magyar nyomort, felhívtam e filmre az ő figyelmét, Baross meg is nézte azt, és kiválóan megnyerte tetszését. Megfelelő módosításokkal, amiket én előbb említeni voltam bátor, elsőrendű propaganda-filmnek mutatkozott. Azt mondtam a képeket előállító uraknak, hogy menjenek a cenzúra-bizottsághoz és mutassák be ismét a darabot. A címe az egésznek az volt, hogy »A jóvátételi bizottságok előtt bemutatandó filmek, Budapest és Magyarország nyomoráról«, Az első rész gyönyörű szép felvétel volt magáról Budapestről. Csodaszép tájfelvételek, ametyek elé az van irva, hogy: »Ez volt Budapest». Azután következnek a különböző nyomorfelvételek. Ezek közt szerepelnek a vagonlakók, a hajléktalanok és az összes olyan betegek és nyomorultak, akikről feltehető volt, hogy a kétségbeesés és a nyomor hajtotta őket oda, ahova kerültek. Legvégül pedig — ha jól emlékezem — az a felírás volt olvasható, hogy : »Ezek után kívánnak még mitőlünk jóvátételt?« Ezt a képet a cenzúra-bizottság visszautasította. Végzésében azt irta, hogy felsőbb utasításra és mert már két ízben látta. össze hasonlít va a két darabot, azt hiszem nem kell bővebben fejtegetnem azt, hoyg menynyire nem állott az a bírálóbizottság azon a tárgyilagos magaslaton, amelyen állnia kellett volna és hogy milyen önkényesen járt el akkor, amikor anélkül, hogy ezt a harmadik darabot látta volna, kimondotta róla az elítélő szentenciát. En azt tartom, hogy minden képet, amely cenzúrázás alá kerül és amelyért lefizetik a cenzurázási díj at — még pedig horribilis összegeket —tartozik az a cenzúrabizottság lelkiismeretesen lepergetni és megcenzurázni, megvizsgálni, — különben el sem képzelhető, hogy tudja annak a képnek a tartalmát — és ha harmincszor kifogás alá esik, harmincegyedikszer is bárkinek joga van benyújtani egy filmet megcenzúrázás végett. Kérdem az igen t. Nemzetgyűlést, hogy ha ilyen intézményünk van, amelyre — mint felszólalásom legelején emiitettem volt — feltétlenül szükség van, vájjon miért nem lehetséges, hogy odavaló emberek legyenek ebben a bizottságban. Vagy azok a jó urak, azok a hivatalnokok, akik ma
