Nemzetgyűlési napló, 1922. XII. kötet • 1923. május 23. - 1923. június 19.
Ülésnapok - 1922-133
A nemzetgyűlés 133. ülése 19 log, hogy az eredmény az lett, hogy amikor meglátták a Pentelei-féle csendéletet, az épérzékü munkások minden gondolkozás nélkül azt választották. Mert hiszen almára hasonlított, kenyérre hasonlitott, halra és húsra, szóval szinte anyagszerüleg tökéletesen megfestve látták azt a valamit, amit a művész odalehelt a lelkével. A munkásságot sem tudták abban az irányban megtéveszteni evvel a lehetetlen, lezüllött pikturával és annál csodálatosabb dolog, hogy valaki vagy valakik, akik hosszú idő óta ezt a lehetetlen pedagógiai irányzatot képviselik, amely már két év óta tobzódik, ezeket a tanárokat el akarják távolitani és fiatal tanárokkal akarják ezt a lehetetlen, megbukott irányzatot fentartani. Nem kivánom hosszabb ideig igénybevenni a t. Nemzetgyűlés idejét, csak annak a mérhetetlen fájdalomnak, keserűségnek adok kifejezést, amely elfogja mindannyiunk lelkét, akik művészettel foglalkozunk és igyekeztünk megtekinteni Európa képtárait Rómában, Nápolyban, Velencében, Firenzében, Parisban és Németország valamennyi nagyobb városában, s akik igyekeztünk ízlésünket kifinomitani és megállapítani, hogy mit lehet elfogadni jónak és szépnek. Amikor pedig hazánkba érkezünk, ezeket a törvényeket felrugó irányzatot katedrán ülni látjuk, holott nemhogy tanítani nem kellene az iskolákban, hanem ellenkezőleg mindent meg kellene tenni, hogy ne csak az iskolákból tiltsák ki, hanem általában a társaságokból és a tárlatokról is. Mert én megértem azt, hogy vannak különféle irányzatok, — pl. az irodalomban is volt egy nyugatos-irányzat, vagy van egy futurista-irányzat — de ezeket az irányzatokat a művészek megengedhetik maguknak — pl. a színek keresését a formák ellenében — akkor, amikor a művészek már megérkeztek, arrivé-k, beérkezett, kész művészek, akik kísérletezhetnek jobbra és balra bizonyos irányzatokkal. Az iskolában azonban ezt tanitani nem lehet. Ofct nem lehet kísérletezni. Ott megvannak az alaptörvények, megvan a kétszerkettő, megvannak a logikának a szabályai Ha azokat felrúgják és be nem tartják, akkor ott nem tanítás van, hanem az, ami a Képzőművészeti Főiskolán, hogy összecsőditették a leányokat és fiukat meztelen aktokat festeni, mikor pedig a pap-tanárjelöltek és apácák tiltakoztak ez ellen, akkor egy-két növendék kedvéért külön akvarellfestőt tartottak, hogy azok ruhában fessék meg ezeket az aktokat. Ezt nem lehet megcsinálni. A repülés terén különféle technikai haladásokról lehet beszélni a XX. században, a művészet, a festészet és a szobrászat terén azonban nem lehet haladásról beszélni olyan értelemben véve, ahogy ezt Lyka Károly az ő lehetetlen agyával elképzeli, mert hiszen a XVI. század festőművészeténél és a görög szobrászat művészeténél, amely a Belvedere-i Apollót ajándékozta a világnak, monumentálisabbat és nagyszerűbbet néna tud az emberiség produkálni* még ha '. évi június hó 6-án, szerdán. 115 három- vagy húszezer esztendeig éli is életét ezen a földön. Ezeket a szabályokat nem lehet megváltoztatni. Valaki vagy elfogadja, vagy nem fogadja el. Ha nem fogadja el, akkor menjen más pályára, vagy pedig mondja meg, hogy irányzata csődöt mondott és ne akarja egy nemzetre rákényszeríteni. Ha pedig elfogadja, akkor tessék oda olyan művészeket beállítani, akik hivatottak arra, hogy tanítsanak. Ma például két világhírű művészünk van : az egyik a szobrászat terén Zala G-yörgy, aki igazán a legkiválóbb magyar szobrok egész sorozatával ajándékozta meg nemzetünket s aki külföldön is pályadíjakat nyert; mellette ott van Karlovszky Bertalan, akihez például most is külföldiek mennek magukat lefestetni. Legutóbb az olasz meghatalmazott minister ur ment oda és épen az egyik ur, aki bűnös volt ennek a rendszernek a megalapításában, vitte és mutatta be. Karlovszky nagyon helyesen azt mondta : Vidd oda Lykát és a kinevezett művészeket; fessék le azok Castagnetto-t, ne én, ha az én véleményemet a művészeti kérdésekben nem kéred és nem becsülöd meg. Szomorú, hogy ezek előfordultak. Szomorú azért, mert én nagyon szép és hasznos dolognak tartom, hogy Lyka Károly a Singer és Wolfner cég kiadásában művészeti folyóiratokat szerkeszt és azokat az érdekeket respektálja, amelyeknek szálai a Singer és Wolfner cég kiadóhivatalában futnak össze, de bocsánatot kérek, azért, mert neki érdekközössége van néhány Íróval, akik később a politikai életben magas állásra jutottak, ezeket az, érdekeket respektálja olyan formában, hogy az ország művészeti közvéleménye ellenére beállítsák oda őt, hogy a tanítást a kezébe vegye : ez ellen határozottan tiltakozom a magyar művészet és a magyar igazság nevében. Karlovszky Bertalannak csak egy pár mondatát leszek bátor felolvasni az intézet botrányos állapotaira vonatkozólag. Mit mond Karlovszky? (olvassa): »A kommün megbukott nálunk s csodálatos, a művészetben megmaradt a kommunizmus. A Képzőművészeti Főiskolán tovább él a kommunisztikus irányzat s ezt a ministerium pártfogolja. Ez az, amit nem tudunk megérteni. Nem vádolhatnak elfogultsággal, azzal sem, hogy talán tanári állásra pályáznék, időm sincs ehhez, öreg is vagyok, csak az fáj, hogy kulturfölényünk, ami most különösen olyan fontos, lehanyatlik. Bejártam a világot, de azt sem láttam sehol, hogy egy képzőművészeti akadémia igazgatója nem szakember, hanem zsurnaliszta legyen. A magyar mintarajziskola évtizedeken át világhírű volt, munkáit mindenütt bemutatták s most lezüllött. Kétségbeejtő ez a helyzet, s ha igy hagynák tovább is, úgy pár év alatt nem lenne komolyan számbavehető ujabb magyar művészgeneráció s ezáltal elvesztenők kultúrfölény ünket a szomszédos államokkal szemben. Végtelenül csodálkoznám, ha a kultuszmmister ezért magára merné venni a súlyos felelősséget,« 18*
