Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.

Ülésnapok - 1922-113

A nemzetgyűlés 113. ülése 1923. évi március hó 20-án, kedden. 7 esztendőkben, hogy valami pozitív, konkrét formában megnyilatkoznék egy terv, egy tervezet, egy programm, amelynek alapján az ország munkáslakossága láthatná, hogy végre legalább lakás tekintetében beérkezik abba a révbe, amelybe már évek óta hiába sóvárog. Ehelyett egy nagyon szűk keretek között mozgó törvényes intézkedést tárgyalunk, amely pillanatnyilag kielégíti ugyan néhány ezer ember igényét és pillanatnyilag ugyan megnyugvást kelt az országban, amelyben azonban azokat a reményeket és várakozásokat, amelyeket az alkotmányozó nemzetgyűléstől az ország lakossága és munkássága ebben a tekintetben is vár és kivan, nem látja megvalósulva Én felkérem az igen t. minister urat, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlésnek ezt a feladatát a maga resszortjára nézve igyekezzék megoldani, de ne ilyen kisebb intézkedésekkel, 50 millió koronás állami támogatásokkal, amelyek a mai viszonyok között igazán olyan jelentéktelenek, hogy nem is érdemes beszélni róluk, — alig pár száz házat lehet építeni belőlük, — hanem messzemenő, hatalmas nagy intézkedésekkel igyekezzék ezt a kérdést mogoldani. Épen a tegnapi napon kaptam egy részvénytársaságtól egy felhívást, — egészen különös címe van, Capax nevezetű — amely elmondja, hogyan lehet a lakásokat megépíteni ugy, hogy fára nem lesz szükség, szarufákat nem kell használni. Természetesen a padlás, vagy másképen á hiu egészen elmarad és helyette mellékhelyiségeket építenének. Azt látjuk tehát, hogy a gazdasági életben a mérnökök és kartársaik foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy lehetne megoldani azt a problémát, hogy Magyarországon lakást építsenek faanyag nélkül. Ugyanis mindenki érzi azt, hogy ma a lakásépítésnek az a legnagyobb akadálya, hogy nem lehet fát szállítani. Az utódállamok, ugy Románia, mint Jugoszlávia és Cseh-Szíovákia, nem igen adnak fát, vagy legaláhb is nem olyan mennyiségben, mint amennyire Magyarországnak szüksége volna, ha pedig adnak is, olyan borzasztó drága árat kell fizetni érte, hogy a mostani viszonyok között a szegény lakosság nem tudja ezt az árat megfizetni. Evvel a törvényjavaslattal kapcsolatban kell rátérnem arra, hogy a földreformmal egyidőben elfogadtuk a házhelyek kihasitására vonatkozó törvényjavaslatot, ugy hogy ma már azt hiszem, több ezren vannak olyanok, akik megkapták a maguk házhelyét. Az én kerületemben is megkapták a házhelyeket, de még alig 10—15 ember tudott az építésbe belefogni. Miért? Azért, mert nem képesek az anyagot megszerezni. Olyan hallatlan árakat kell fizetnie a fáért és egyéb alkatrészekért, hogy képtelenek a házakat felépíteni, ugy hogy ezeket a házhelyeket most tulajdonképen kertészeti célokra használják fel. Igaz, hogy az is nagy könnyítés, ha egyelőre adelig, amíg. házát fel tudja építeni rá, kertnek használja fel, krumplival, kukoricával, egyéb veteményekkei veti be azt a 400—600 négyszögölnyi területet. Legalább ennyivel is több jövedelme van annak a munkásnak, megélhetése némileg mégis biztosítva van. Én azonban feltótlenül szükségesnek tartanám, hogy a földmivelésügyi kormányzat és az összkormány gondolkozzék azon, hogyan tudjanak ezek az emberek megkapott házhelyeikre házat építeni. Nem elég csak a házhelyeket odaadni, hanem az államnak kell gondoskodnia arról, hogy a munkások és a kisgazdák a maguk lakását fel tudják épiteni. Már két éve megvan ez a törvény és sem ennek a törvénynek kapcsán, sem pedig önálló törvényjavaslat formájában nem látjuk és nem tapasztaljuk azt, hogy a kormányzat gondolna arra, hogyan lehet majd azokat a lakásokat fel is építeni a megadott házhelyekre. Én tehát felkérem a földmivelésügyi minister urat, méltóztassék szakemberekből egy ankétet vagy értekezletet összehívni, ezeknek szakvéleményét kikérni és ennek alapján egy javaslattal vagy novellával jönni a nemzetgyűlés elé, hogyan gondolja és hogyan képzeli azt, hogy a megkapott házhelyekre az igénylő lakosság minél előbb felépíthesse a maga hajlékát. A múlt héten nagy kavarodást okozott, nagy hullámokat vert fel a MÁV. elnökigazgatójának egy rendelete, amely arról szólt, hogy milyen intézkedéseket tartanak szükségesnek megvalósítani a magyar államvasutak a maguk érdekében és tisztviselőik megmentése érdekében abban az esetben, ha a kétezer lakosnál kisebb községekben a vasutasoknak nem akarnak lakást adni. Méltóztassanak elhinni, hogy ez a rendkívül különös és szokatlan hangú rendelet nem jelenhetett volna meg, ha a lakáskérdés meg volna oldva, mert valóban ugy áll a dolog, hogy nem azért nem ad a lakosság lakást a vasutasoknak vagy az oda kirendelt tanitóknak és tanítónőknek, mert talán magas árakat akar kierőszakolni érte, hanem azért nem ad, mert nincs lakás. Én már tizenötször vagy húszszor voltam különféle konkrét kérvényekkel az igen t. népjóléti minister urnái, amelyek elpanaszolták, hogy a községekben micsoda óriási lakásínség van. hogy megcsökkent a házasságkötések száma tiszta, faj magyar községekben azért, mert az uj pároknak nem tudnak lakást adni. Különösen a csonka kerületekre áll ez, ahol a kerület egész tisztikara átjött a mostani csonka Magyarország területére, elfoglalta, természetesen rekvirálás utján, a lakásokat, a kisgazdák, kisemberek két-három szobás lakásából kettőt vagy egyet, és a végén, amikor a gazda meg akarná házasítani a leányát vagy a fiát, nem képes még a saját lakásába se befogadni, mert a lakásokban tisztviselők, csendőrök, vámőrök vannak. Ez szomorú jelenség — és nagyon örülökj hogy Halász Móric t. képviselőtársam is-