Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-86

404 A nemzetgyűlés 86. ülése 1923. sitani ezt a rendszert, amely nagyszerűen bevált. Egyetlenegy beteg munkásnak sem kellett a munkaadójához vagy máshova szaladnia, hogy az okmányait beszerezze, hanem ezek hivatalból szerezték be számukra. Ugyanígy lehetne a rokkantaknál is meghonosítani ezt a rendszert, Méltányos volna, hogy a rokkantak legalább azt az egy jogot megkapják, hogy ne kelljen az okmányaik után szaladni. Kénytelen vagyok még szóvá tenni az úgynevezett hadigondozás kérdését is. Eddig ugyanis a helyzet az, hogy rengeteg sok olyan hadirokkant van itt, aki gondozásra szorulna, de nincs semmije, senkije. Vannak hadirokkantak, akiket idáig a hadigondozó intézetekben helyeztek el. Ezek a szerencsétlenek addig, ami g a hadigondozó intézetekben voltak, legalább hálóhelyeket kaptak, volt hova lehajtani a fejüket és rendes ellátásban is részesültek. Ezeket a hadigondozó intézeteket most az utóbbi időben sorra feloszlatják. így például évekig fennállott az Országos Hadigondozónak császárfürdői Zanderintézete. Ez az intézet — személyesen volt alkalmam tapasztalni — a legmodernebb felszereléssel volt ellátva s itt látszólag teljesen rokkant embereket tudtak Zander-kezeléssel újból munkaképesekké tenni. Ez az intézet ma már nem létezik. Pedig sok olyan rokkant van, akit még kezelni kellene, mert hiszen még sok hadirokkant van, aki a háború végével nem volt gyógyult állapotban. A forradalom kitörésekor még ezrével és ezrével voltak a kórházakban rokkantak, akiket az orvosok hazaküldtek anélkül, hogy a gyógyulás bekövetkezett volna. Ugyanez a helyzet az okmányok kérdésében is. A rokkantjaink legnagyobb része tulajdonképen még nincs is felülvizsgálva. Nagy részük külföldön volt ápolás alatt a forradalom kitörésekor. Egy részük ott rekedt; aki haza tudott jönni, az hazajött, de a legtöbbnek nincs okmánya a rokkantságról, ezeknek nagy része még ma sincs felülvizsgálva, másik nagy részük pedig megszállott területen lévén kórházi kezelés alatt, az okmányaik is ott vannak valahol, szóval a megszállás folytán nem tudnak az okmányaikhoz hozzájutni. Ezen a téren is borzasztó hanyagságot ós elmaradottságot látok. Volt itt egy másik intézmény is, ahol az archiányosságokat pótolták. Akinek az arcáról hiányzott egy darab, a füle vagy az orra, vagy más elváltozások voltak az arcán, azokat ebben az intézetben nagyszerűen tudták helyreállítani. Tudjuk, mit jelent az, ha egy ilyen archiányosságokban szenvedő ember elmegy a kórházból, mielőtt még teljesen meggyógyult volna. Az ilyen ember, annak dacára, hogy elég erős, mégsem tud álláshoz, munkához jutni. Ez az intézmény, amely szép eredménnyel gyógyította ezeket a bajokat, az ilyen embereket teljesen munkaképessé tudta tenni. Ma már ez az intézmény is megszűnt, Ez is borzalmas hiány, mert hiszen évi január hó 18-án, csütörtökön. még mindig nagyon sokan vannak, akik erre rá volnának utalva. A teljesen gyógyíthatatlan rokkantjainkat most a németvölgyi rokkantintézetben összezsúfolva helyezték el, vagy szélnek eresztették őket. A németvölgyi intézetben azonban a rokkantak a tüdőbetegekkel együtt vannak összezsúfolva. Hát ha valakinek az volt a célja, hogy a rokkantak, akik igazán erős tehertételt képeznek az államra nézve, rövid , idő alatt elpusztuljanak, akkor ez a cél igen szépen sikerülni fog, mert azt már igazán nem lehet kívánni tőlük, hogy a testi fogyatkozásuk következményeként még a tüdővésszel is megküzdjenek, és igy bizonyos, hogy ezektől rövid időn beiül meg fogunk szabadulni a mi legnagyobb dicsőségünkre. Arról is kell még beszélnem, hogy miképen bántak el több olyan rokkanttal, akik nincsenek elhelyezve intézetekben,. de teljesen keresetképtelenek. Van nálam egy jegyzőkönyv erre nézve, amely a következőképen szól (olvassa) : »A es. kir. 60. gyalogezredben mint őrvezető szolgáltam a háborúban. 1914 novemberében az oroszok elől történt visszavonulás közben Gorlicénél megsebesültem. Sebesülésem óta rokkant vagyok. A budapesti IX. ker. elöljáróság tisztiorvosa és elöljárója által aláirt E. 79/1922. számú hatósági orvosi bizonyítvány tanúsága szerint mindkét alsó végtagom gerinclövés utáni bénasága miatt munka- és keresetképtelen vagyok. Gyógykezelésre nem szorulok, t. i. hiába gyógykezelnének, mert munkaképességemen a gyógykezelés sem segítene semmit. Menházi elhelyezésem sem indokolt. Mint hadirokkant, a sebesülési pótdíjjal együtt 131 korona 80 fillér rokkantellátmányt kapok. A legutóbbi felülvizsgálat 75%-os rokkantnak nyilvánított. Régebben az Országos Hadigondozó Hivatal Timót-utcai, majd Fehérvári-uti utókezelőjében voltam. Az utóbbi helyen való tartózkodásom idején Pedlow kapitány 1920-ban szeretetadományokat osztott ki, amiből semmit sem kaptam. Emiatt való haragomban az utókezelő intézetben egy ablakot beütöttem. Ezért Almer Sándor igazgató az intézetből kikergetett és amikor megkérdeztem, hogy most már hova menjek lakni, az igazgató azt mondta, hogy feküdjek a villamos alá, úgysem ér az életem semmit.« (Zaj.) Rothenstein Mór: Nagyszerű! Klárik Ferenc: Kulturfórfi! Szabó Imre : Nem fűzök megjegyzéseket ehhez. (Továbbolvas) : »Azóta lakásom nincs. Hol az egyik, hol a másik istállóban alszom. Nem törődik velem senki. December 24-én Vass József népjóléti minister urat megállítottam, amikor az autójába beszállni készült. Elmondtam neki helyzetemet. Délután 5 órára audienciára rendelt magához, de nem fogadott a minister ur, hanem a titkára adott egy írást