Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-86

A nemzetgyűlés 86. ülése 1923. évi január hó 18-án, csütörtökön. 37S Benedek János : Márpedig nem hiszem, hogy jó szolgálatot tennénk a nemzetünknek azzal, ha ezt az országot az elszakított területek népe előtt ellenszenves színben tüntetjük fel. A mi életünknek, legalább amennyiben annak berendezése tőlünk függ és nem a Mindenhatótól, olyannak kell lennie, hogy elszakadt testvéreink szive vágyakozzék itt közöttünk lenni. (Helyeslés balfelölj De kétségtelen dolog, hogy elszakadt testvéreink közül, különösen azok, akiket ez sújtana, bizonyára nem vágyakoznak ide ebbe a részbe azért, hogy itt a numerus clausus, az internálás és más hasonló törvényes intézkedések áldásait élvezhessék. Farkas István: Nálunk ez az irredenta! Benedek János: Téves utakon jár a kormányzó magyar politika, amikor igy disztingvál, amikor megkülönbözteti Magyarországon a magyar lakosságtól a zsidó lakosságot. Magyarság és zsidóság Magyarországon ellentétben nem áll és hogy a magyar népességi statisztika a magyarság számarányát oly mértékben tüntette fel a múltban, ahogy feltüntette, annak oka az volt, amint a dolog természete is magával hozza, s amint igen helyesen történt, bogy zsidó testvéreink is mindig mint a magyar nemzet fiai, mint magyarok voltak feltüntetve, amint azok is, csuk a vallásuk más. Kállay Tamás: A szabolcsiak azok is! (Zaj jobb felöl.) Benedek János: Én az egész fajvédelmi teóriát nem birom kellőképen méltányolni Hiszen hála Istennek vannak még, akik azzal dicsekedhetnek, ha nekik tetszik . . . (Zaj.) Elnök : Csendet kérek, képviselő urak. Kérem a képviselő urakat, hogy akinek valami mondanivalója van, az méltóztassék feliratkozni, de most méltóztassék csendben maradni és a szónokot ne zavarják folytonosan. (Helyeslés.) Benedek János : ... vagy ha nem dicsekszenek ,is, de joggal elmondhatják, hogy ők még az Árpáddal bejött magyar néptörzsnek ivadékai. T. képviselőtársamnak, Kállay Tamásnak kedves atyja, a mi boldogult emlékű képviselőtársunk, az öreg Kállay András, szabolcsi főispán korában méltán és joggal mondhatta, megrántva díszmagyar ját vállán, mikor I. Ferenc József király ott volt és megkérdezte, hogy mióta lakik itt: ezer esztendeje, Felség. Vannak még, akik elmondhatják, hogy ezeresztendős magyarok, akik vissza tudják vinni törzsfájukat egészen a honfoglalásig, de hányan vannak azok? Ezeket ma az ujjunkon megszámlálhatnók. Hiszen akkor még kevesen voltunk, ma pedig — hála Istennek — még igy magunk is több millióra menő nemzet vagyunk és a jövőben leszünk még többen is, ha meg tudjuk becsülni egymást. A mi nemzetünkbe néptörzsek olvadtak bele, még pedig olyan néptörzsek, amelyek velünk ellenséges viszonyban voltak, sőt rátámadtak nemzetünkre és rabolták, ölték, gyilkolták a magyarságot. Ott voltak a tatárok, akik annyira elpusztították az országot, hogy mint a Himnusz költője mondja: »bujt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába, szertenézett s nem leié honját a hazában.« Uj honalapitónak kellett a tatárdulás után Magyarországot újra talpraállitania, és a tatárok egy része itt maradt, összeolvadt a magyarsággal. Ma már ott vagyunk, hogy ha egy jóképű magyar embert meg akarunk dicsérni, azt mondjuk rá, hogy igazi tatártipus. (Derültség.) Ott voltak a rabló kunok, akik raboltak, gyilkoltak bennünket. Ezek mulatós emberek voltak, szerették a kancsót üriteni, amellett szép menyecskéik gyönyörűen táncoltak. Kun László király jól is találta magát körükben. Ezek a rokonhailamok és tulajdonságok összehozták a két nemzetet, a kunt és a magyart s a besenyőt is. íme, ma már a kunsági, magyar azzal dicsekszik, hogy ő nem olyan Árpáddal bejött magyar, hanem kun. Ott van Csontos Imre bácsi, aki azt hiszem méltán lehet büszke kun származására. (Derültség.) Drozdy Győző : Angol származására ! (Derültség balfelölj Szijj Bálint: Drozdy a tatároktól maradt itt, mert a szabad szerelmet hirdette ! Drozdy Győző : Neked is az kell ? Látom, nagyon piros vagy! (Zaj. Derültség. Halljuk! Hall juh! Elnök csenget.) Benedek János: Hogy milyen átalakító ereje van a kunság levegőjének és földjének, ebben a tekintetben legyen szabad hivatkoznom arra a gyönyörű példára, a Kiskunságnak arra a szülöttjére, akinek születése századik évfordulóját ünnepeltük a napokban. 0 nem is volt tulajdonképen magyar származású ember, édesanyja és édesapja szláv származású emberek voltak, de a kunsági levegőn teljesen magyarokká alakultak át. Soha nem volt a magyar szeretetnek lánglelkübb megszólaltatója, mint Petőfi Sándor. Ahova szive-ielke mindig visszavágyott, újra látja születése földjét a szép Kiskunságot, a délibábos rónáról, a magyarságról hogy ir, hogyan szereti, hogyan megismeri a magyar népet és mint lesz ennek lánglelkü apostolává, a hazaszeretetnek fenkölt lelkű költő-papjává, aki a magyarok Istenéhez imádkozik és azt mondja a kislelküeknek, hogy »félre kislelküek, kik most is kételkedni tudtok a jövő felett, kik nem hiszitek, hogy egy erős intenség őrzi gondosan a magyar nemzetet«. Hiszen ha ez a hitünk nem volna, ha nem lennénk áthatva attól a gondolattól, hogy mi azokban a forradalmakban és ellenforradalmakban, amelyek hazánk képét egész a legutóbbi napokig olyan borzalmassá tették, ártatlanok vagyunk, hogy ez Isten átkaként szakadt reánk, amelyről a magyar nemzet nem tehet és ha nem lennénk mindannyian áthatva attól a világtörténeti tudattól, hogy a jövő igazat fog nekünk adni és amit az 50*