Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-82

172 A nemzetgyűlés 82. ülése 1923. évi január hó 11-én, csütörtökön. gondolni; ki fogja a felelősséget vállalni azért, hogy tartózkodtunk a kellő alkalmakkor, kellő módon és kellő időben való, közszükséges és gyorsan megtérülő befektetésektől? Ne méltóztassék elfelejteni Lloyd George félig gúnyos, félig melanchólikus szavát, amelyet G-enuában mondott, amikor arra a kérdésre, hogy a lerongyolt valutájú országok hogyan fognak talpraállani, azt válaszolta : épen lerongyolt valutájuk következtében félek tőlük, mert rossz pénzüket, kisértékü pénzüket bele fogják fektetni olyan többtermelési, olyan gazdasági fellenditési akcióba, amely nekik értéktelen papirrongy helyett aranyat fog visszatéríteni. Az egészségtelen inflációs politika ellenszerének ajánlják, hogy fel kell emelni a pénz értékét. Sokan a vérmesek közül — és többnyire hozzá nem értők közül — a háború előtti paritásra való felemelésről álmodoznak. De nem is olyan jelentéktelen, nem is olyan kicsi és nem is olyan kevéssé hozzáértő emberek is. Méltóztassanak ugyancsak a génuai konferencia jegyzőkönyveit végiglapozni. Azt méltóztatnak látni, hogy Peano Olaszország részéről, Theums, a most megbukott ministerelnök, Belgium részéről és Piccurd a francia szakértő, kijelentették, hogy igenis határozott és megváltozhatatlan törekvésük az, hogy a régi, háború előtti pénzértékre térjenek vissza Igaz, hogy ezt nem Magyarország képviselői mondották, hanem olyan országok képviselői, mint Franciaország, Olaszország és Belgium. Walko Lajos kereskedelemügyi minister: Politikai okokból mondották! Beck Lajos: Lehet! Igaz azonban, hogy — mint mindjárt, rá fogok térni — ezeknek a pénzügyi helyzete sem olyan rózsás, mint amilyennek messziről látszik. Mert méltóztassanak a francia államháztartást és a francia tartozásokat nézni A francia belső tartozások — tehát nem azoké, amelyekkel kifelé tartozik — 250 milliárd frank és miután ez az utolsó két év alatt évenkint 50 milliárd frankkal emelkedett, nyugodtan hozzá tehetjük, hogy ez évben előreláthatólag még 50 milliárddal fog emelkedni, úgyhogy 1923 végére 300 milliárd frank lesz. A francia budgetnek 1923-ra felállított bevételi előirányzata azt mutatja, hogy 1923-ban a normális bevételek 18 milliárdra teendők. A 300 millió belső tartozásnak viszont szintén évi 18 milliárd kamatszolgáltatás telel meg, miből kitűnik, hogy a francia államháztartási előterjesztés normális tételeiből, tehát adóból s egyebekből várható 18 mdliárdrja egyedül ennek a belső tartozásnak kamatszolgáltatására lesz fordítandó. Ennélfogva ha a francia államháztartás további 11 milliárdnyi szükségletét rendezni kívánják, erre már nem lesz más fedezet, mint hogy vagy az adók felemelésével, vagy más rendkívüli fedezetek utján igyekezzenek ezt megszerezni. -•- Ha most azt. nézzük, hogy mi következnék. ha a háború előtti paritásra emelnék fel a frankot, akkor azt Játjuk, hogy körülbelül még egyszer annyi szolgáltatási kötelezettsége lenne Franciaországnak, míg ellenben, ha abban az arányban redukálnák a frankot, amel)ben a 100 áll az egy font sterlinghez, akkor a francia államháztartás bevételei körülbelül költségeinek és szükségleteinek fedezésére volnának fordíthatók. Kérdezem, hogy lehet-e ezek után még Franciaország jelen viszonyai között is a háború előtti paritásra való visszatérésre gondolni? És minden tiszteletem dacára is Mussolini olasz ministerelnök ur iránt . . . Friedrich István: Miért néz ide? Nem itt ül! Nincs itt Mussolini! (Derültség. Felkiáltások: Barátja!) Saly Endre : Az árnyéka ott van ! Beck Lajos : ... érthetetlen, hogy Olaszország sokkal jobban megromlott valutájával is ő ugyanerre törekszik. Nem csupán Peano mondotta Genuában, hanem azóta Mussolini is hangoztatta újra, hogy mindenképen és mindenáron a háború előtti paritásra való visszatérésre kivan törekedni. Ezt a kérdést azonban mégsem lehet ebből a szempontból és ilyen könnyen elintézni. Ennek mélyreható szociális jelentősége és alapja van. Rámutatott erre Keynes, nagyon helyesen és bölcsen, amikor azt mondotta : Kinek a húsába és vérébe vág tulajdonképen ez a kérdés? A kis tőkésébe, a francia rentierébe. Ez a kérdés végeredményben azon fog eldőlni, hogy a mindennap adózó polgár mennyiben, milyen fokban és milyen mértékben lesz hajlandó adófilléreit ilyen célra feláldozni. Szociális felfordulást, nagy, gazdasági, szociális megrendüléseket provokálni azért, hogy a különben tiszteletreméltó és legnagyobb veszteséget szenvedett kistőkések valamiképen restauráltassanak, semmiféle nemzet nem fog vállalni annak árán, hogy ezáltal dolgozó, munkájukból élő polgárokat nagyobb, sokkal súlyosabb adószolgáltatásokra kényszeritsen. T. Nemzetgyűlés! De hogy a pénznek természetellenes és erőszakos megszorítása milyen egészségtelen és súlyos eredményeket szül, nem kell máshova tekinteni, mint az amerikai Egyesült Államokra. Ez a nagy és hatalmas ország, birodalom, a háború által előidézett óriási eltolódások és gazdasági változások folytán egy csapásra a világ hitelezőjévé vált. Egy állam, emely szinte nem tudja már megakadályozni, hogy a beáramló arany gazdasági pangást, gazdasági romlást ne okozzon. Mert hiszen az arany tudvalévőleg az ő maga törvényénél fogva oda megy, ahol a legjobban és legalkalmasabban vásárolhat, már pedig Amerika az ő, akkor felhalmozott óriási áruraktáraival az aranyvásárlók kívánságainak a legtökéletesebben tud eleget tenni. Ez a virágzó, hatalmas, szinte egészségi túltengésben szenvedő Amerika nem tudott hogyan védekezni a beáramló arany ellen, amely védekezés