Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.

Ülésnapok - 1922-76

190 À nemzetgyűlés 76, ülése .1922. évi december hó 20-án, szerdán. ügyi és fajegészségtani vagyis higiéniai szem­pontból világítsam és vitassam meg. Egyúttal már előre is engedelmet kérek, ha a t. jelenlévők türelmét netán kissé hosszabb időre igénybeveszem, de méltóztassék figyelembe venni azt, hogy itt olyan nagyfontosságú, e nem­zetre nézve életbevágó kérdésekről van szó, ame­lyek megvitatásának és szanálásának elérkezett immár a tizenkettedik órája, mert merem állí­tani, hogy minden e tekintetben elmulasztott hónap, sőt nap a nemzetnek soha többé helyre nem hozható vérveszteségét jelenti. Jegyezzük meg jól, hogy céltudatos és eré­lyes fajvédelmi politika nélkül az integritás gondolata csak halva született idea lehet, mert nézetem szerint egy kipusztulófélben levő, tes­tileg-lelkileg beteg nép nagy eszmék szolgálatába nem állitható, nagy célok kiküzdésére, egy nem­zet öntudatos fentartására teljesen képtelen. Eaj­védelmi politikánk pedig csak akkor céltudatos és erélyes, ha félretéve minden habozást, kunk­tátori gyengeséget, szükkeblüséget, és természe­tesen mindenkor a keresztény nemzeti gondo­latot tartva szem előtt, megalkuvás nélkül halad a maga utján. Mikor én a szükkeblüséget állítom oda,, mint egyik gátló momentumot, ennek kapcsán rámu­tatok arra, hogy az állam áldozatkészsége, hat­hatós anyagi támogatása nélkül erélyes és ered­ményes fajvédelmi politikát csinálni teljesen lehetetlen. Én annak idején készséggel szavaz­tam meg az adójavaslatokat, mert ezt legelemibb hazafias kötelességemnek tartottam és mert hit­tem és biztam abban, hogy azok révén módot nyújtok a kormánynak arra, hogy államalkotó és nemzetfejlesztő nagy és nehéz feladatának megfelelhessen. Őszintén megvallva azonban egy bizonyos — remélem alaptalan — aggályom tá­madt a pénzügyminister urnák egy az adója­vaslati vita befejeztekor tett kijelentése kapcsán, amely szerint »e javaslatok nem azt jelentik, hogy nagy tervek megvalósítására, nagy vállal­kozásokra, kedvezményezésekre leszünk ezáltal alkalmasokká a jövőre nézve«. Lehet, hogy én az általam nagyrabecsült pénzügyminister ur e szavait félremagyarázom, nem jól értelmezem, de én ezáltal mégis némikép veszélyeztetve látom a magyar fajvédelem nagy és fontos problémá­jának radikális megoldását. A pénzkérdésben látom ismét csak azt a gátló momentumot, amely ismét ott settenkedik a sötét háttérben és képes halomra dönteni leg­szebb, nemzetünk jövőjét és jövendő boldogulá­sunkat felölelő terveinket is. Igaz, hogy rendkívül nagy nehézségekkel kell megküzdenünk. Hogy egyebet ne mondjak, itt van a tuberkulózisra annyira prediszponáló nagy momentum, a nyomor, amelynek mindenáron való enyhítése képezné arra nézve a legfontosabb preventív intézkedést. És en­nek az intézkedésnek meg kell történnie és én enge­delmet kérek netáni naivságomért, de én azt nem tudom magamnak megmagyarázni, miért ne lehetne nálunk a nyomort enyhíteni. Énelőt­tem érthetetlen az, hogy mig itt csakúgy hem­zsegnek a hadi- és konjunktúra-milliárdosok, mig a szabadságtéri fényes palotában napok, sőt órák alatt milliókat, százmilliókat harácsolnak össze az emberek, addig miért kell egyes önzetlen honfitársainknak Amerikáig kimenni könyörado­mányokat összekoldulni, hogy ezen úgynevezett gyorssegély-akciókkal ideig-óráig ható éterinjek­ciót adhassanak pusztuló nemzetünk testének? Amikor ezeket látom, azt hiszem, jogos az aggályom és alapos a gyanúm arra nézve, hogy itt a társadalmi élet szerkezetében krónikus nagy baj pusztít, amelynek felderítése immár a lét és nemlét kérdésévé nőtte ki magát. Bennem egy sötét sejtés, egy lesújtó, prognózis él a ma­gyar faj jövőjét illetőleg. Én csak erélyes és gyors egészségügyi és népjóléti intézkedésekben iátok még menekvést. Mert ha még most is, tovább is megengednők azt, hogy a községek százai álljanak orvos, illetve megfelelően képzett orvos nélkül, ha még ma is tétlenül elnéznők a tuberkulózis, a vérbaj, az alkohol, az egyke, a kuruzslók, a gyermekhalandóság határt nem ismerő pusztításait, ez azt jelentené, hogy nem tudjuk lelkünkből kivetni a közönynek, a této­vázásnak azt a régi átkát, amely boldogulásunk­nak annyiszor, sőt mindig csak útját állta. Most rátérek nyomorban sínylődő népek­nek s igy fajunknak is egyik legnagyobb csa­pására, a tuberkulózisra. Statisztikát nem aka­rok felhozni, azt már előttem elmondotta Karafiáth t. képviselőtársam. Örömmel konsta­tálom azt, hogy nemcsak az orvosok, hanem mások is foglalkoznak ezzel az igen nagy problé­mával, mert mentől többen fogunk össze, annál inkább tudjuk megoldani ezeket a fontos, a nemzet egész életére és jövőjére kiható kérdé­seket. Hogy a tuberkulózis hihetetlen pusztításai­ról fogalmat alkothassunk magunknak, csak egyetlenegy statisztikai adatot leszek bátor fel­hozni és ez az, hogy magában Budapesten több mint százezer ember szenved tüdőgümőkórban. En ezen egyáltalában nem csodálkozom, hiszen tudvalevőleg a táplálék, a tiszta jó levegő és a napfény képezik az élet hármas forrását, annak fő feltételeit. Képzeljünk el már most egy tömeg­lakást, barakklakást, vagy pincelakást, amelynek szerencsétlen diák-, menekült-, vagy munkáslakói üres gyomorral, félig elhasznált és fertőzött le­vegőben, napfénytől úgyszólván hermetice elzárt helyiségben, baktériumokkal szaturált szenny­ben hevernek és töltik fél életüket, hogy ezek­nek szervezete minő úgynevezett »ellenállóképes­séggel« bírhat, illetőleg mennyire inklinálhat mindennemű fertőzésre és igy a gümőkórra is. De jöjjünk csak beljebb a perifériákról, tartsunk szemlét az utcák tisztasága felett. Fi­gyeljük meg azokat az undoritóan bemocskolt járdákat, amelyeket a tuberkulótikusak tízezrei szennyeznek be annyira intenziven fertőzött

Next

/
Oldalképek
Tartalom