Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-70

300 A nemzetgyűlés 70. ülése 1922. évi december hó 13-án, szerdán. Ez a valutaleromlás bekövetkezett, ha nem is ilyen nagy méretekben mint nálunk, a győztes államokban is, mert egy bizonyos mérvű gazdasági erőfeszítés, bizonyos határokon túl való próbálkozás — már pedig a háború és az azutáni események igénybe vették az erőmegfeszitést ezeken a határokon túl is — szükségképen maga után vonja mai gazdasági berendezkedésünk és a kapitalisztikus világrend mellett azt, hogy a koronának, a pénznek, az illető állam pénzének értéke devalválódjék. Az a kérdés, hogy ebből a pénzleromlásból eredő terhet ki viselje : a hitelező-e vagy pedig az adós? Ebben a kérdésben az egyes államukban, általában véve ugy a magánjogokban, mint pedig a nemzetközi jogban az az elv jutott mindenkor kifejezésre, hogy az ilyen pénzleromlásnak, az ilyen devalvációnak hátrányát a hitelező szokta viselni. Erre vagyunk berendezkedve ; ez a mai Európának egész gazdasági koncepciója és ezt az elvet védelmeztük, s ezt igyekeztünk érvényre juttatni a békeszerződés tárgyalása alkalmával is. A hitelezők között vannak azután kisemberek, — elismerem — vannak mosónők is, de ez nem változtat azon az általános jelentőségű tényen, hogy mégis csak adott viszonyaink között, ugy ahogy gazdasági életünket éljük és ahogy az kialakult, ez a .megfelelő, ez a helyes és racionális megoldás, hogy t. i. amennyiben ilyen szerencsétlenség, ilyen baj, amelyet a korona romlása előidéz, felmerül, a hitelező legyen az, aki elszenvedi ennek a kurzusveszteségnek a terhét. Nem mondom, ez egy fájdalmas, nehéz helyzet, amely azonban minden hitelezőt egyformán érint. A mi álláspontunk és felfogásunk épen ennek az elvnek érvényre juttatása,. Hogy mennyire nem lehet ezzel szemben a másik álláspontot képviselni és érvényrejuttatni, azt mutatja az, hogy a győztes államok velünk szemben a békeszerződésben és az utánna következő szerződésekben sem birták az ellenkező elvet teljes ridegségében érvényre juttatni. Az, amit a t. képviselő urak kérnek, ugyanaz, amit az entente kért, illetőleg követelt a békeszerződések tárgyalása alkalmával : követelte a magyar koronában való tartozások valorizációját. Erre vonatkozólag legközelebb leszek bátor egy törvényjavaslatot előterjeszteni a t. Nemzetgyűlésnek, amelyben be fogom mutatni annak a konzekvenciáját, mit jelent az, ha valorizációt kivánunk meg az adóstól azokért a tartozásokért, amelyeket annakidején aranykoronában kapott. Ebből a javaslatból majd méltóztatnak látni, hogy azokban a viszonylatokban, ahol a békeszerződésnél az entente-nak a nyomása alatt állottunk és ahol ezt az elvet érvényre igyekeztek juttatni, micsoda konzekvenciákat idéz ez elő. Ebből majd méltóztatnak levonni a következtetéseket arra nézve, hogy mennyiben volna lehetséges ennek az elvnek érvényrejuttatása az egész magyar belsőgazdálkodásban is. Már pedig egy viszonylatban, belül, megcsinálni a dolgokat másként, mig ugyanakkor a többi viszonylatokban meg nem csinálni : ezt teljesen kizárt dolognak tartom. Ezenkívül rá kell mutatnom arra is, hogy azoknak a biztosítóintézeteknek és pedig épen a régi bevált intézeteknek, amelyek hosszú idő óta működnek Magyarországon, amelyekkel szemben tehát elsősorban lép fel ez a kívánalom, nem olyan rózsás a helyzetük. Nem olyan rózsás azért, mert hiszen ők díjtartalékaikat, pénzüket jórészt hadikölcsönbe fektették, amely hadikölcsönök nagy mérvben elértéktelenedtek ; fektették záloglevelekbe, fektették más papírokba, értékekbe is, amelyek után az adós jelenleg magyar koronákat fizet. Az a kívánalom tehát, hogy kötelezzük a hitelezőt arra, hogy ő az adósnak aranykoronában fizessen, szükségképen maga után vonná azt, hogy viszont a hitelezőt is biztosítsák arra nézve, hogy ő a maga követeléseit, az embereknél elhelyezett pénzeit aranykoronákban kapja meg, tehát a földbirtokos fizesse aranyban a záloglevele után járó kamatokat és az állam is fizesse aranyban azokat az összegeket, amelyeket állampapírjai után kamat fejében fizetnie kell. Ez természetesen egészen felforgatná adott viszonyainkat, felforgatná az államháztartás helyzetét De még ha talán nem is forgatná fel, ennek csak a végiggondolása is mutatja azt, hogy olyan lehetetlen helyzeteket teremtene, olyan irányzatok felé mennénk, amelyek megvalósithatása eleve kizárt. Jelzem, hogy az, amit ő felvetett és amit ebben a viszonylatban szemünk elé állított, olyan kérdés, amely a kérdések nagy komplexumával függ össze, amely elintéztetett és megoldatott abban a gazdasági világban, amelyben élünk és amelynek egy részlete az entente felé való vonatkozásban olyan, ahol a kérdés az ő felfogása és gondolkozása szerint oldatott meg, de olyan következményekkel, aminőket majd ennek a clearing-törvénynek tárgyalása alkalmával fogunk látni. Arra a harmadik észrevételre akarok most válaszolni, amely szintén Propper t. képviselő ur részéről tétetett és amely arra vonatkozik, hogy legmegfelelőbb és leghelyesebb volna az egész biztosítási ügyet, mint szociális problémát, államosítani. Ez annak a politikai programmnak felel meg, amelyet a t. képviselő ur képvisel. En inkább csak a célszerűség kérdését kívánom ebből az alkalomból vele szemben megbeszélni, minthogy hiszen az általános irányelveket illetőleg, t. i. amelyekből ő kiindult ós viszont amelyeken én állok, ugy sem érthetnénk egyet. Ami tehát az államosítás kérdését illeti, mindenekelőtt rá kell mutatnom arra, hogy a békeszerződés és annak ezidőszerinti rendelkezései már magukban véve is kizárják azt, hogy rövid időn belül ezt a komplexumot államosítani lehessen. Itt tehát egy olyan helyzettel állunk szemben, amely már le van fektetve