Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-70

A nemzetgyűlés 70. ülése 1922. pénzügypolitikai jelentősége természetszerűleg kívánatossá teszi az évtizedek óta tapasztalt visszaéléseknek megszüntetését s annak a törvényes és állami ellenőrzésnek behozatalát, amely márcsak azért is szükséges és kívánatos, mert óriási éltékeknek, a nemzeti vagyon jelentékeny részének ellenőrzéséről van szó. De ha igy áll a dolog, annál szomorúbb, hogy ezt nem szerves törvény keretében óhajtja a kormánymegvalósitani,hanem széles keretet állit fel, amelybe a tartalmat saját tetszése szerint rendelet utján kívánja belevinni. Mindnyájan teljes tudatában vagyunk annak, hogy a mai átmeneti időkben még sokkal nehezebb ebbe a keretbe a tartalmat megalkotni, mint békés, nyugodt gazdasági viszonyok között, mindazonáltal szükséges és kívánatos lett volna nem csupán a biztosítás nagy jelentőségénél, de azon lehetséges visszaéléseknél fogva is, amelyeknek az ilyen kerettörvény tág teret nyit, hogy legalább az alapelveket és alapgondolatokat magának a törvénynek keretében fixirozták volna ; azoknak miként való alkalmazására rendelet utján az állami biztosítási hivatal keretében úgyis tág tér nyilt volna. Ennélfogva akkor, amikor ilyen kerettörvényről van szó, nem is annyira arról kell beszélnünk, amit a törvény tartalmaz, hanem inkább arról, aminek a törvényben magában helyet kellene foglalni. Az indokolás maga felemlíti, hogy háromféle rendszer alapján kezelhető a biztosítás ellenőrzése. Egyfelől a publicitás elve alapján, amely tulaj don képen csak adatok beszolgáltatását kívánja a biztosítótársaság részéről, különben teljesen szabad kezet enged a biztosító magánvállalatoknak arra, hogy miké pen szabályozzák életüket, milyen értékekben helyezzék el tartalékaikat és semmiféle különös ellenőrzést e téren nem ír elő. A régebbi törvényhozás a publicitás elve nyomán haladt. A legliberálisabban értelmezte ezt Dánia, amely egészen 1904-ig nem tartotta szükségesnek, hogy a biztosító magánvállalatok kezét bármilyen irányban megkösse. De már ennél a publicitás legszélsőbb elvét valló államnál is tapasztaljuk, hogy az 1904-iki törvény már lényegesen belenyúl a biztosító magánvállalatok üzleti szabadságába és azt a közérdek szempontjából minden tekintetben meg kívánja kötni. Sokkal klasszikusabb példája még ennek Anglia, amelyről tudjuk, hogy a kódexeknek mindig ellensége volt. Az angol jog olyan szétfolyó, annyi területen kell egy és ugyanarra a kérdésre vonatkozó jogszabályokat és törvényeket összekeresni, hogy ha Anglia elhatározza magát, hogy egy jogintézményt kódexszerűen kodifikál, ez már maga bevallása és beismerése annak, hogy ezen a területen az állam beavatkozása valóban suprema lex. Es látjuk valóban, hogy Anglia 1909-ben megalkotott ellenőrzési törvényében a biztosítási alapnak igen nagyméretű megszabását irja elő, óvadékot követel, biztosítási áganként 20.000 font sterlingben, megszabja a díjtartalék miként való elhelyezését és ellenőrzését, és előírja a biztosítási jelentéseknek, mérlegeknek szigorú megvizsgálásán kivül azt i&, évi december- hó 13-án, szerdán. 29Í hogy ötévenként az állam által kinevezett biztosítási szakértő köteles a biztosítási vállalatok egész üzletmenetét megvizsgálni és ellenőrizni. Mondom, ha már Anglia ilyen — Angliában radikális — rendszabályok megvalósításához folyamodott, ez jelzi és mutatja azt, hogy már ott is menynyire szükség volt ilyen állami beavatkozásra. A normativ rendszer egy lépéssel már tovább megy az állami beavatkozás során. Ennél már nem csupán adatokat, általános előírásokat követelnek meg, hanem előírják azokat a szabályokat is, amelyeknek betartásához ugy a vállalat megalakulása, mint a vállalat üzletmenete és üzletének folytatása folyamán az állam köti magát. Ezek az általános előírások azonban csak merev szabályokat képviselnek, olyan merev szabályokat, amelyeknek betartását a későbbi idők folyamán az üzletmenet változásai közepette az állam, bármennyire szeretné is, szigorúan keresztülvinni nem képes. Különösen nem képes az üzletmenet folyamán beálló változásokat ugy ellenőrzini és azoknak remédiurnát megkeresni és olyan hatékonyan megtalálni, amint feltétlenül szükséges különösen a biztosító vállalatoknál, amelyeknél, ha például már a díjtartalékok elhelyezésének megváltoztatásánál szabadkeze van a biztosítótársaságnak, óriási bizonytalanság alakulhat ki természetszerűleg a biztosítottak rovására, a biztosítás tartama alatt. A normatív rendszert követő államok azonban mind abból az elvből indulnak Iá, hogy a biztosítás tulaj donképen nem egyéb iparűzésnél és hogy a kereskedelmi és gazdasági élet szabadságának elve kívánja meg, hogy minél kevésbé és minél ritkábban avatkozzék be az állam egy magánvállalat üzletmenetébe, mert hiszen — mondják — a gazdasági élet az ő egészséges lüktetésével úgyis ki fogja lökni vérkeringéséből a beteg anyagot. Sajnos azonban a biztosítás olyan speciális szakértelmet követel meg, annyira a tapasztaláson, a mortalitási tabellák és a díjtáblázatok ismeretén alapul, hogy azt feltételezni a biztosítottról, hogy ő maga biztosított is, szakember is legyen, hogy ő maga hivatott, képes, alkalmas legyen annak megállapitására, hogy az a biztosítótársaság amelynél ő biztosítva van, helyesen vezeti a könyveit, helyes mortalitási tabellákat, helyes kamatszámítást és helyes díjjegyzéket alkalmaz-e, olyan követelés, amelynek a legkevesebb biztosított képes megfelelni. Mindezek alapján bármennyire nem rajongok is a gazdasági élet megkötéseért, bármily kevéssé vallom a mai átmeneti és változó viszonyok közepette is, hogy a gazdasági életet gúzsba kell kötni és az állam minden téren nyúljon bele a szabad mozgásba, mindazonáltal különösen az előbb felhozott okoknál fogva kénytelen vagyok magam is az adott viszonyok között a biztositóvállalatoknál a harmadik rendszerhez, a koncesszionális rendszerhez csatlakozni. Mert konstatálnom kell, hogy a biztosítási üzlet tényleg nem hasonlítható még csak a kereskedelmi ügyletek többi válfajához 41*