Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-66

152 A nemzetgyűlés 66. ülése 1922. évi december hó 6-án, szerdán. tud, ilyen esetekben legyen joga az eljáró pénzügyi közegnek arra, hogy túltegye magát a könyvvezetés adatain, de ilyen esetben is megfelelően jegyzőkönyvileg kelljen igazolnia azt, hogy miért teszi magát túl a könyvvezetés adatain, és miért mérlegeli szabadon az illető viszonyait Ha pénzügyi tisztviselő egy adózóról ki tudja deríteni azt, hogy egy nagyobb bevételi tétel, amelyet a vasúton, vagy valahol máshol megállapit róla, könyveiből hiányzik, vagy rá tudja bizonyítani azt, hogy egy Idsebb kiadási tételt egy pár nulla utánairásával hatalmassá növeszt, csak azért, hogy évi jövedelmét kisebbnek mutassa kifelé, akkor legyen joga azt mondani : ezt a könyvvezetést pedig semmibe sem veszem, túlteszem magamat rajta és szabadon mérlegelésem alapján járok el. Olyaii esetekben ellenben, amidőn a vizsgálat megállapitja a szabályszerű, pontos, minden tekintetben kifogástalan könyvvezetést, én az eljáró pénzügyi közegeknek ezt a generális, mindenre kiterjedő hatalmat semmi körülmények között meg nem adnám. Most egy olyan szakasz és egy olyan gondolat következik ebben a törvényjavaslatban, amely következetesen végigvonul az egész törvényjavaslaton, amennyiben a községek anyagi felelősségét statuálja. A 7. § 3. pontja, majd a 4. és 5 pont ugyanis a következőket mondja (olvassa): »Ha az ellenőrző hatóság azt tapasztalja, hogy a községek (városok) az adókivetési munkálatokat a kitűzött határidőben meg nem indították, vagy be nem fejezték, szükség esetén a községi (városi) közegek által elvégzendő munkálatok teljesítésére más egyéneket rendel ki.« T. i. a pénzügyigazgatóság. »A mulasztás helyrehozása körül felmerült költséget a mulasztó közeg, ha pedig a hátramaradást az illető közegnek munkával való túlterheltsége, vagy az okozta, hogy a községi (városi) hatóság munkaerőről idejében nem gondoskodott, a község (város) viseli. A költségekben való marasztalást első fokon a munkaerőt kirendelő hatóság — vagyis a pénzügyigazgatóság — mondja ki. A marasztaló határozat ellen a pénzügyministerhez lehet felebbezni.« Mélyen t. Nemzetgyűlés ! Én a községi közéletet meglehetősen ismerem. Kora fiatalságomtól fogva mindig a legélénkebben részt vettem községem közéletében s amint a képviselőtestület tagja, jóformán egyetlen egy képviselőtestületi ülésről sem hiányoztam, a legkisebb részletekig figyelemmel kisértem minden ügyet, amely a községben előfordult. Nagyon jól tudom tehát, hogy mi a vidéki helyzet. A régi időben volt nekünk egy jegyzőnk abban a körjegyzőségben, amelyhez két kisközség tartozott, s ez a jegyző éveken keresztül nem hagyott nekünk békét, hogy segédjegyzőt adjunk neki, mert ő nem győzi a munkát. Következetesen az volt a válasz a képviselőtestület részéről — legtöbbnyire én proponáltam, a többiek pedig elfogadták, — hogy majd ha a jegyző ur nem jár annyit vadászni, majd ha a hivatalos órákat mindig a hivatalban tölti, majd ha nem jár pinceszerre és a szőlejébe, hanem azt látjuk, hogy a hivatalos óráiban itt ül a községházán, dolgozik és még ugy sem győzi a munkát, akkor szívesen fogunk segédjegyzőt adni. Mindaddig azonban, amig a jegyző ur ráér vadászni, ráér látogatóba járni, ráér pinceszerre és a szőlejébe menni, addig nincs szükség segédjegyzőre, mi képviselőtestület tehát ezt megtagadjuk. Mi volt a következménye? A jegyző ezt a kérést háromszor-négyszer megismételte, — a régi jegyzőről beszélek, nem a mostaniról, nehogy félreértések legyenek ; már vagy 25 esztendő előtti dolgot mondok el — sa képviselőtestület háromszor-négyszer elutasitotta. Akkor azután fogta magát a jegyző ur és jelentést adott be a főszolgabíróhoz, hogy : »Községemet már három-négyizben is felkéltem, hogy megfelelő segéderőről gondoskodjék, mert nem Győzőm a közigazgatási munkát, nem Győzőm az adókivetést stb A község ezt megtagadta; kérem a községi törvény (nem tudom hányadik szakasza) alapján részemre hatóságilag segéderőt kirendelni.« Erre az lett a következmény, hogy a főszolgabíró kirendelt egy hatósági segéderőt, -többnyire egy-egy Írnokot vagy facér segédjegyzőt valahonnan, aki ott ült a községben kéthárom hónapig és akinek járandóságát az a község fizette, amely nem járt vadászni, nem pedig az a jegyző ur, aki vadászni járt. Aki a gyakorlati életet ismeri, az tudja, mólyen t. minister ur, hogy ugyanez a helyzet fog itt is bekövetkezni. Most is számtalan esetben az lesz a helyzet, hogy a jegyző ur sohasem fog ráérni erre, mert elfoglalják a magánmunkálatok, meg az esetleges szórakozások, hanem kérni fogja a községtől idejében a segéderő kirendelését, s ha azután a község nem fogja teljesiteni, akkor ki fogja rendelni a pénzügyigazgatóság, és ennek a kirendelésnek költségei a községnek nyakába szakadnak. (Ugy van! a halóidálon.) Szomjas Gusztáv: Kevés ilyen jegyző van! Gaal Gaston: Én a községeket feltétlenül megvédeni kívánom ez ellen és ezért igenis úgy változtatnám meg a törvényjavaslatnak ezt a részét — a szöveg mellékes, a lényeg, a gondolat a fő — hogy ennek a kirendelésnek költségeit minden esetben maga a közeg fizesse, aki azt a munkát teljesíteni lett volna hivatott. Csak egyetlenegy esetben mentesüljön ez alól, ha azt a bizonyos jelentést, hogy nem győzi a munkát, előzőleg a felettes hatóságaihoz intézi és azok megvizsgálják a helyzetet, hogy tényleg nem győzi-e a munkát, vagy pedig szórakozni jár-e a tisztelt jegyző ur és e felől meghallgatják a képviselőtestületet is. (Helyeslés balfel Öl.) Ha azután mindezekből az tűnik ki, hogy tényleg nem a saját hibájából, hanem a feihalmo'