Nemzetgyűlési napló, 1922. IV. kötet • 1922. augusztus 25. - 1925. szeptember 19.

Ülésnapok - 1922-52

422 A nemzetgyűlés 52. ülése 1922. évi elítéltet egyéni cégének törlésére is el kell Ítélni. Minthogy a bizottsági tárgyaláson kifejezésre jutott felfogás szerint ennek a módosításnak az az értelme, hogy a kereskedés vagy ipar folytatásától eltiltás esetén a cég törlését csak akkor kell elrendelni, ha az kizárólag az elitéltet illeti meg, ezt az értelmet világosabban juttatja kifejezésre az indítványozott szöveg, amely kizárja azt a helytelen értelmezést, mintha ebben a tekintetben a formális cégszöveg volna irányadó, nem pedig az, bogy a cég kizárólag az elitélt tulajdona. Tisztelettel kérem indítványom elfogadását. Elnök: Kivan még valaki szólni? Ha szólni senki sem kivan, a vitát bezárom. A pénzügyminister urat illeti a szó. Kállay Tibor pénzügyminister: T. Nemzetgyűlés ! Méltóztassanak megengedni, hogy csak egész röviden pár szóval válaszoljak egyrészt Ulain, másrészt Ilassay t. képviselő ur felszólalására. Ami mindenekelőtt Ulain t. képviselő ur megjegyzéseit illeti, legyen szabad hangsúlyoznom, hogy azt a komolyságot, melyet, mint hangsiílyozta, szem előtt kell tartani ezen kérdés megítélésénél, a magam részéről is a legnagyobb mértékben átérzem. Ugy tudom, és hiszem, hogy itt a magyar állami létnek is egyik legnagyobb problémájáról van szó és azért ezzel a kérdéssel mindenesetre a legbehatóbban kell foglalkoznunk. Igyekeznünk kell mindent megtennünk abban az irányban, hogy az általa is kívánatosnak jelzett célt mielőbb biztosítsuk. Rámutattam azonban arra, hogy ennek a célnak az elérése és biztosítása olyan tényezőktől, olyan körülményektől függ, annyi előfeltételt kivan meg, hogy egy embernek a törekvése, egy embernek az akarata, de még nagyon sokak akarata és törekvése sem hozhatja meg teljesen a sikert, az adott esetben pedig talán még a magyar nemzet egész összefogó törekvése sem biztosithatja teljesen az eredményt akkor, amikor a külföld hangulata és \ különösen a békeszerződésben lefektetett reparációnak a gondolata megmarad és ellenünk szegül. Ami mármost az aktuális kérdést, nevezetesen a hitelinfláció kérdését illeti, melyet ő ismételten felvetett, legyen szabad arra nézve megjegyeznem, hogy a jegyintézet váltótárcaállománya szeptember 7-én 18.5 milliárdot tett ki. Ebből az összegből budapesti anyagra 16.2 milliárd, vidéki anyagra pedig 1*7 milliárd esik, megjegyezvén, hogy természetszerűleg a budapesti anyag egyszersmind az egész ország szükségletének kielégítésére is szolgál. Ami a budapesti anyagot illeti, ebből gabona volt 7.106,000.000 mint kereskedelmi anyag, és 3.141,000.000 malomváltó, ami szintén a gabonaforgalom lebonyolítására szolgál. A vidéknél még 511,000.000 mutatható ki ilyen gabonakereskedelmi anyagnak, ugy hogy ha ; ezeket az összegeket összeadjuk, azt látjuk, hogy körülbelül 11 milliárd a gabonaforgalom leboszeptember hö 16.-án, szombaton, nyolitására fordíttatott. Ha ezt tartjuk szem előtt, a 18'5 milliárdos tételt és ezzel szemben azt, hogy a gabonakampány lebonyolítása egymagában ezt az összeget veszi igénybe, akkor azt kell mondanunk, hogy itt valami oly nagyon veszedelmes, valami nagyon káros jelenségről a dolog természetéből folyólag abszolúte nem lehet szó, mert hiszen a bankok, takarékpénztárak és szövetkezetekre összesen 4'7 milliárd esik a budapesti anyagból és itt vannak azután a cukor és egyéb ipari érdekeltségek megjegyezvén, hogy a bankok szükségletében is legnagyobb részben ugyancsak ezek nyernek kielégítést. Elismerem, hogy egy bizonyos hitelinfláció ma van, de ez szükségszerű következménye annak a helyzetnek, amiben vagyunk. Ez ellen a hitelinfláció ellen kell küzdeni és megtenni mindent, ami módunkban áll annak megszüntetése érdekében, de alapos orvoslást e téren csak akkor kaphatunk, ha előbb megteremtjük a korona stabilizálását, megteremtjük azokat az előfeltételeket, amelyek szükségesek, hogy normális hitelélet és pénzeiét lehessen Magyarországon. E tekintetben mindenesetre megteszi a jegyintézet a maga részéről azt, ami szükséges, viszont azonban sem a jegyintézet, sem én nem helyezkedhetem arra az álláspontra, hogy oly mesterséges és messzemenő hitelmegszoritást csináljunk, amely lehetetlenné tenné az ipari és kereskedelmi vállalatok működését. Ezeknek mégis csak pénzre, tőkére van szükségük ahhoz, hogy működésüket, tevékenységüket folytathassák és azt természetesen a bankoktól kell niegszerezniök. A bankok a maguk részéről sokkal kedvezőbb helyzetben volnának akkor, ha nagy takarékbetétek volnának, ha az emberek odaadnák a pénzüket gyümölcsöztetésre a különböző hitelintézeteknek. Ezek a maguk részéről ezidőszerint már jóval jelentékenyebb kamatot is fizetnek. Természetes, hogy amikor ilyen nagy betéti állományról nem lehet szó és másrészt azok a betétek is, amelyek megvannak, a legtöbb esetben rövid határidőre adatnak,, mert senki sem óhajtja hosszú időre elhelyezni a pénzét, akkor a magas rezsiköltségek mellett e tekintetben túlságos messzire nem mehetnek. Mindenesetre a saját érdekeik szemelőtt tartásával fognak igyekezni és gondoskodni arról, hogy minél több pénzt vonjanak magukhoz a forgalomból. Ez kívánatos és ez az, amit mindenesetre nagyon szívesen látnánk. Ez akadályozhatná meg és hathatna oda elsősorban, hogy a jegyintézet ne legyen kénytelen nagyobb mértékben ily hiteleket engedélyezni. A helyzet azonban az, hogy ma és az utóbbi időben, amikor azt kellett látni már a háború kezdetétől, de különösen a háború befejezése idejétől kezdve, hogy a pénz értéke mindig lefelé megy, hogy mindenki nyer kivétel nélkül, aki kölcsönt vett fel és abból valamit vásárolt, aki árukba,.házakba, ingatlanokba vagy bármibe