Nemzetgyűlési napló, 1922. IV. kötet • 1922. augusztus 25. - 1925. szeptember 19.

Ülésnapok - 1922-51

vi szeptember hó 15-én, pénteken. 378 A nemzetgyűlés 51. ülése 1922. é a nemzetnek igazoltatására és magasságokba való felemelkedésére. Ennek a felemelkedésnek azonban a magyarnak a magyartól való hidegsége és idegenkedése semmiképen sem lehet előmozdító eszköze, feltétele. Meg kell állapitanom, hogy épen Pusztaszer lehet a legkevésbé alkalmas hely az ilyen eró'fecsérlésre, az erőpazarlásra. ( Ugy van 1) Abba a szent edénybe, melybe a honszerző vezérek vére csorgott, csak együttes fájdalmunk és nem egymást keseritésünk könnyei folyhatnak össze. (Helyeslés és taps. Egy hang jobb felől: Ott csak magyarok voltak; se katholikusok se reformátusok!) Az én felszólalásomnak nincs valami konkrét, kézzel megfogható célja, mert cél lelki cél, magasabb cél : a nemzet felett lebegő nemzeti egységnek olthatatlan, epekedő vágya. Zadravecz István tábori püspök urnák, mint az állam egy V. fizetési osztályban lévő tisztviselőjének magatartásáról lehetne beszélni. Haller István : Nem kap az államtól egy fillért sem ! (Felkiáltások a jobboldalon : Az mellékes !) Barabás Samu : Annál kevésbé szabad ezt csinálni ! Janka Károly : Az én lelkemből csak egy cseng ki : a testvéri viszonosság szent követelménye. Tisztán csak ez csendül ki. Nem is akar ez a felszólalás egyéb lenni, mint a csonka testhez való tetemrehívás és egy a nemzete során csüggő léleknek komoly mementója : vigyázzunk, hogy valamiképen a helytelenül tájékozódó közvéleménybe utat ne találjon az ilyen tipikusan ismétlődő esetek hibás értelmezése, helytelen magyarázata. Az együttes munkálkodást soha nem kivánta tőlünk jobban a nemzet, mint ma. Erre az együttes munkára megvan a lehetőség. Ezt a lehetőséget sem elvonni, sem nehezíteni egyáltalában nincs joga senkinek. Sőt tovább megyek, t. Nemzetgyűlés, ezt a lehetőséget megadta még a kánon is. Én megvallom, az iránta érzett mély tiszteletnél fogva elismerem a római katholikus egyháznak azt a jogát feltétlenül, hogy kánonainak magyarázási joga kizárólag az övé. Nem is akarok a kánon értelmezésébe belemenni, tisztán felolvasni kívánom a kánon idevonatkozó rendelkezését. Meg méltóztatik engedni, hogy ezt először magyar fordításban, azután latin eredetiben olvassam fel. (Felkiáltások balfelöl: Elég a magyar!) A kánonjog III. könyvének 3. része, amely az isteni tiszteletről foglal rendelkezést magában, 1258. pontjában a következőleg rendelkezik (olvassa): »1. §. ïilos a hívőknek bármi módon közreműködni vagy cselekvőleg részt venni a nem katholikusok egyházi szertartásaiban.« Ugyebár, közreműködést és cselekvőleges részvételt tilalmaz a kánon. (Olvassa.) »2. §. Megtűrhető a szenvedőleges« — vagy mondjuk passzív — »vagy puszta materiális jelenlét hivatalból, vagy tiszteletadásból folyólag nem katholikusok temetésén, menyegzőjén és hasonló ünnepélyességeken, amíg a lelki megrontás és botrány veszedelme nem fenyeget, ha kétes esetben komoly okokból a püspök jóváhagyja.« T. Nemzetgyűlés ! A kánon nem zárja ki annak lehetőségét, hogy pl. egy már lefolytatott szentmise után jöjjön egy másik hitfelekezet isteni tisztelete, ha azt a megelőző istentiszteletet el végezték. Különben erre már precedenst is teremtett a gyakorlati élet. A legszebb precedenst maga a hercegprímás ur őeminenciája alkotta meg az első nemzetgyűlés megnyitása alkalmával, amikor eleget tett a kánon szabályzatainak és eleget tett honfiúi szent kötelességének azáltal, hogy a szentmisét celebrálta, azután pedig feltűnés nélkül eltávozott. Sőt a cselekvőleges részvételre is tudok példát felhozni, bár ebből sem állapitható meg a bekövetkezett bizonyos hézagnál fogva az illető cselekvőleges részvétele; utalok egy emelkedett szellemű és kiváló buzgóságu hivő tagjára a római katholikus egyháznak, Vass József püspök ur személyére, (Éljenzés a jobboldalon és a középen.) aki a református Beöthy Zsolt temetésén vett részt cselekvőleg. A testvéri türelmes megértésre különben a mi nemzeti történetünk sok érdekes és szép példával szolgált. Méltóztassanak megengedni, hogy a nagy nemzeti szerencsétlenség idejéből, a török hódoltság korából Takáts Sándor piarista jogtanár által feljegyzett rövid részletet olvassak fel, amely a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában 1915. évben megjelent »Rajzok a törökvilágból« című művének 128-ik lapjáról van szórói-szóra kivéve. Takáts Sándor idézett műve ama lapján ezt írja (olvassa): »Érdemes megemlíteni, hogy a basák Buda protestáns lakóinak a Szent Magdolnáról nevezett ősi templomot engedték át. Budán katholikus csak egynéhány olasz kereskedő akadt. Ezek meg ugyanazon templom kórusát kapták meg.« Megjegyzi Takáts Sándor : »és a két felekezet békésen megfért egymással«. így volt ez a nagy nemzeti szenvedések idején más esetekben is, de így volt ez a kisebb, a részleges szenvedések idején is. Hogy több esetet ne említsek, pl. amikor Mármarosszigeten a piaristák temploma leégett, amig az építés tartott, a restaurálás ideje alatt, a mármarosszigeti reformátusok engedték át templomukat és a piaristák a mármarosBzigeti reformátusok templomában tartották ez alatt. az idő alatt istentiszteletüket. Hozzátehetem én is Takáts Sándor szavaival : és a két felekezet békésen megfért egymással. T. Nemzetgyűlés ! Van nekünk most is egy nagy szenvedésünk és van nekünk most is egy közös szentélyünk. Nagy szenvedésünk tárgya épen az a közös szentély. A mi szenvedésünk abban áll, hogy ennek a közös szent templomnak csak a főhajója maradt meg. Négy szentélyébe északon és délen, keleten és nyugaton pogányok törtek be és oltárainkat megfertőztették.