Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.
Ülésnapok - 1922-29
402 À nemzetgyűlés 29. ülése 1922. évi július hő 25-én, kedden. igen gyakran, azonban tényleg azokról a kérdésekről, amelyek a legközvetlenebb kapcsolatban állanak az indenmitással és főleg a legsúlyosabb problémáinkkal, a gazdasági kérdésekkel, őszintén és szomorúan kell bevallani, nagyon kevés felszólalást hallottunk. (Ugy van ! jobb felöl. Közbekiáltások balról : A kormánypárt is ugyanannyit beszél! Ez általános vita!) Hogy egy hasonlattal éljek, ugy érzem, hogy olyanok vagyunk, mint amikor egy, súlyosan beteg kórágyánál az orvosok összegyűlnek és konzíliumot tartanak s ahelyett, hogy a betegség okaival és a gyógyítás módjaival törődnének, mindenféle tudományos problémákon vitatkoznak és ezalatt a beteg elpusztul, (ügy van!) Mi elsősorban vagyunk felelősek azért, ami itt történik, és ha ilyen soká nyújtjuk az indemnitás vitáját, akkor a nemzet türelme, azt hiszem, súlyos kritikában fog bennünket részesíteni. (Felkiáltások a baloldalon : Ne beszéljen a kormánypárt ! Ugyanannyi kormánypárti szólal jel!) Azért szólaltam fel, mert én csak a betegség okaival, illetve helyesebben : nem is annyira a betegség okaival, mint inkább az orvoslás módjával szeretnék foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) Hiszen a betegség okai mélyen t. Nemzetgyűlés, mindnyájunk előtt ismeretesek. Hiszen már annyiszor hallottuk, hogy meg is sokalltuk. Hiszen minden ember tudja, hogy a drágaság, a munkanélküliség, az egyre fokozódó nyomor, valutánk rohamos romlása, ezek az okai a mi bajainknak, amelyeket röviden gazdasági krízisnek nevezünk. Unos-untalan hallottuk már a gyógyítás módjait, hallottuk már, hogy az állam gazdasági egyensúlyának helyreállítása, pénzünk értékének stabilizációja, a valutánk iránti bizalom, a külföld bizalmának a megnyerése, ezek azok az orvosságok, ezek azok a módok, amelyekkel gazdasági bajunkon segíteni tudnánk. Konkrét javaslatokat, konkrét indítványokat azonban sajnos, nagyon keveset hallottunk. ürömmel kell megállapítanom, hogy az utat ismerjük, mert a kereskedelemügyi minister ur megmutatta és egy olyan programmot adott nekünk, amely tényleg az egyedüli lehetőséget nyújtja arra, hogy mi ezen a gazdasági krízisen és ezeken a gazdasági bajokon segíthessünk. A bajok orvoslása nem oly könnyű, mert hiszen köztudomású, hogy ezek a bajok nemcsak nálunk jelentkeznek. Ezek a bajok nem helyi bajok, ezek világbajok, és ép ugy jelentkeznek a jó valutájú államoknál, mint a rossz, gyenge valutájú államoknál. Ennek okát elsősorban a gazdasági, a termelési anarchiában találom. Termelési anarchia alatt értem azt az eltolódást, mely a háború következtében és a háború alatt állott be, azt a gazdasági eltolódást, mely nemcsak az ipari termelés, hanem a mezőgazdasági termelés, a bányászat, sőt mondhatnám, a kereskedelem terén is konstatálható. A háború előtt az egész világ termelése, ugy az őstermelés, mint az ipari termelés, valamint a világ fogyasztása bizonyos harmonikus összhangban állott egymással. Mindent ott termeltek, ahol annak a nyersanyagnak vagy annak az iparcikknek a legkedvezőbb termelési feltételei voltak és mindenütt annyit termeltek, amennyit a világpiacok fogyasztóközönsége fel tudott venni. Mi történt azonban a háború következtében ? A háború folytán háttérbe szorultak a polgári szükségletek és ugy a mezőgazdaság, mint az ipar és a bányászat majdnem kizárólag a háború szolgálatába állíttatott. Olyan termelési eltolódás állott be, iparaink oly irányban fejlesztettek, hogy amikor a háború befejeződött, egyszerre itt álltak nagy gyárak, nagy telepek és nem volt meg a fogyasztópiacuk. Ehhez járult természetesen az a gazdasági elzárkózottság is, amely lehetetlenné tette, hogy a világkereskedelem normálisan meginduljon ; hozzájárult ehhez természetesen a nagy valutáris eltolódás is és számos ezzel kapcsolatos dolog. Látjuk tehát a bajok kutforrását, melyeknek orvoslására a kereskedelemügyi minister ur igen helyesen egyedül célravezetőnek, egyedüli kivezető útnak a többtermelést, a szabad kereskedelmet és a külföldi államokkal való kereskedelmi kapcsolatok létesítését jelölte meg. Elsősorban a többtermelés kérdésével szándékozom pár szóval foglalkozni. .Ezt a frázist, pardon, ezt a kifejezést is unos-untalan halljuk emlegetni. JSTézzük, hogy állunk ezen a téren. Azok a statisztikai adatok, amelyeket Lukács György képviselőtársam olvasott itt fel f nagyon szomorú perspektíváját nyújtják a mezőgazdasági többtermelésnek. Kétségtelen, hogy az egész világon többé-kevésbé visszaesett a termelés, de ilyen szomorú visszaesést, mint a milyen épen Magyarországon van, sehol sem észlelhetünk. Pedig mindannyian tisztában vagyunk azzal, mindannyian érezzük azt, hogy Magyarországnak, mint elsősorban agrárállamnak, főkötelessége a földet, ezt az egyedüli tőkénket és vagyonunkat, mely csonka Magyarországon még megmaradt, lehetőleg termelővé tenni és ezt a földet olyan állapotba hozni, hogy általa gazdasági válságunkból lassan kievickéljünk. Ezzel szemben mit tapasztalunk ? Azt tapasztaljuk, hogy a mezőgazdasági termelési átlagok erősen visszaestek. Igaz, hogy visszaesett ez a termelési átlag már a háború alatt is, de a háború alatt olyan okok játszottak közre ennek előidézésében, melyek köztudomásúak. Jól tudjuk, hogy férfi munkaerőnk legnagyobb része bevonult és hogy a földet nagyrészt gyermekek és asszonyok művelték meg ; tudjuk, hogy el voltunk zárva a külvilágtól. Hogy csak egy dolgot említsek meg, pl. szuperfoszfátot, műtrágyát egyáltalában nem birtunk juttatni a földnek. A háború előtt együtt Magyarországnak szuperfoszfát fogyasztása az utóbbi években már 22.000 vagonig emelkedett.
