Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-25

170 A nemzetgyűlés 25. ülése 1922. évi július hó 19-én, szerdán. nyugvás gondolatát fogom a lelkébe beplántálni. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Én nem látom ennek semmiféle akadályát, és meg vagyok győződve arról, bogy a kormány módját fogja találni annak, bogy ezen a kérdésen segitsen. (Helyeslés jobbfelől.) Mert ez olyan téma, amelyről azt szokták mondani, bogy tetszve, nem tetszve elszoktak a népet a földreformból reá származó előnytől ütni. Az általam javasolt módon azután el fogjuk intézni ezt a kérdést kontradiktorius utón s akkor a nép itélkezbetik az illetők viselkedése felett, és az igényeket sokkal tökéletesebben fogják kielégiteni. T. Nemzetgyűlés ! Amikor széjjelnézünk az országban, hamar beleütközünk a demarkációs vonalakba. Itt most Magyarország öt részre szakit va végzi történelmi hivatását. Vonalakat húztak, s azt gondolták legyőzőink, hogy ezek a vonalak el fogják határolni a hazafiúi érzelmeket is. Azt gondolták, hogy az a magyar géniusz, amely ezen a földön élt és uralkodott ezer esztendeig, meg fog ütközni ezeken a demarkációs vonalakon. Tévedtek. Azt gondolják, hogy ha vizumokkal nehezitik és valósággal sarcolják itt a népet, a magyar polgárokat, a mi magyar testvéreinket, hogy ezek a magyar nemzeti eszme diadalra jutását megállították ? Ez nagy tévedés. Azt a gondolatot, amelyet piros vérrel irtak be ezer esztendőn keresztül ennek az országnak földjébe, azt a gondolatot, amely bevette magát az erdélyi bércekbe, a Tátra havasaiba, az Alsó-Duna habjainak zúgásába, Túladunának, a Balatonnak szépségeibe, mindenébe, mindenbe, ami e földön a Kárpátoktól az Adriáig kedves nekünk, azt a gondolatot intézkedésekkel kiölni nem fogják. (Igaz ! Ugy van !) És hiába nehezitik meg a mi helyzetünket vizumokkal, amelyekre a külügyminister ur figyelmét külön nyomatékosan felhivom azért, hogy mindenféle replesszáliákat ragadjon meg e tekintetben, mert hiszen rettenetes az, amit ki kell államok ezen véreinknek, polgártársainknak, (Igaz ! Ugy van I) én ugy látom, hogy ezek nem fogják megakadályozni azt, hogy történelmi hivatását végezzen minden darab magyar föld. Mi hajótöröttjei vagyunk egy nagy árvíznek, amelyet a világháború és a forradalmak idéztek elő. Partra vetették a hullámok a magyar nemzet állmának hajóját és az darabokra tört. Roncsok libegnek a habok felett, és ez a kicsi Magyarország, ez a csonka Magyarország a magyar nemzeti állam gondolatának mentőcsónakja. Szomorú dolog, de annyian vagyunk rajta, hogy le kellett a kormánynak zárnia a határokat azzal, hogy több menekültet nem ereszt be. Kétségbeejtő gondolat, de igy van, hogy talán elsülyedne a gálya, ha ujabb száz- meg százezreket engednének erre a gályára és ott vagyunk, hogy már azok is, akik itt vagyunk, nem hogy látnánk a veszedelem közösségét és mindenki az evezőhöz látna és keresné a partokat, hanem a mentőcsónak hajósnépe, ez a csüggedt nép egymással veszekedik. Dd már nem soká veszekedik, mert ha ez a veszekedés soká tart, az ellepő hullámok között fogja eltalálni a végzete. És én ugy találom, hogy ha özönviz, árviz volt, mégis fel kell ismerni, hogy mintha szünőben volna a vihar, mintha itt-ott zöld ligetek mutatkoznának, — nem frázis ez, de igy van — mintha szűnnének azok a sokat hánytorgatott mindenféle bajok, közéleti, társadalmi, gazdasági, politikai bajok, mintha visszavonulóban volna az árviz. Én azt mondom, hogy ha mi élni akarunk, ha meg akarunk élni, ha már megkaptuk a mentő olajágat, akkor áldozzunk mindnyájan, a kiengesztelődés gondolatába vigyük bele az áldozás gondolatát ; mindenki, ha becsületesen nem is áldozza fel magát, mert azt embertől nem kívánhatjuk, ez emberfeletti erényeket tételezne fel, de áldozzon ezen az oltáron és meg vagyok győződve, hogy akkor hiába húzták meg a vonalakat, hiába zárták le a határokat, a magyar nemzeti gondolat cirkulálni fog és a magyar nemzeti géniusz örök időkre élni fog ! (Éljenzés és taps a jobboldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra ki következik ? Forgács Miklós jegyző : Haller István ! Haller István: T. Nemzetgyűlés! Szabó István t. képviselőtársam beszédében sok szociális jóindulatot árult el, az aposztrofált túloldal ezt tisztelettel és köszönettel tudomásul veszi, csak azután az ne történjék, ami igen sürün meg szokott történni, és amit a szentírás olyasféleképen fejez ki, hogy a pokolhoz vezető ut jó szándékkal van kikövezve. Mi majd alkalmat adunk a túloldalnak arra, hogy módjában legyen be is bizonyítani, mennyire őszinte az az érzés, mely itt-ott megnyilatkozott és mennyire készséges tettre az a hajlandóság, amelyet elárul, mennyire fog velünk versenyezni a szociális problémák megoldásában. Rothenstein Mór: Hic lihodus, hic salta! Haller István : Megemlitette azt is a képviselő ur, hogy költözzék közénk a békülékenység szelleme. En azt hiszem, ez a visszhangja a ministerelnök ur beszédének, melyet az indemnitás elején mondott, ós melyben ő is, nála szokatlan, azonban a választás eredményeit, az ország helyzetét és a külpolitikai viszonyokat tekintve, egyáltalán nem meglepő konciliáns hangot használt. Kell is, feltétlen szükség van arra, hogy ilyen hangot üssön meg a magyar ministerelnök ós ha kell, mindent elkövessen abban az irányban, hogy lehetővé tegye, hogy azok, akik ebben az országban a végcélok tekintetében az ország újraépítésében, gazdasági regenerálásában, erkölcsi és területi megújításában, az integritás kivívásában egyetértenek, együtt dolgozhassanak akkor is, ha egyébként politikai felfogásban egymástól különböznek. Olyan sötét gondok ülnek Európa minden államának kormánya mögött, hogy azt gondolom, egyik sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ok és szükség nélkül magának ellenségeket keressen az országon belül. Különösen nem engedheti meg magának ezt a magyar kormány, mely sokkal súlyosabb bajok-