Nemzetgyűlési napló, 1922. I. kötet • 1922. június 19 - 1922. július 12.

Ülésnapok - 1922-16

A nemzetgyűlés 16. ülése 1922. évi július hó 8-án, szombaton. 389 totta, az, hogy állandó alkalmazást kap; hogy kenyere állandóan, élete végéig biztosítva van. Ebben is csalódás érte most, mert ime bekövetkezett az a nem várt s bizonyára senki által, aki az államhoz ment, számításba nem vett eset, hogy egyszerre az állam mondja fel a szolgálatot és pedig nem is ugy, mint a magán-munkaadó, hanem sokkal kradélisebb módon. Az állam t. i. törvényt hozott arra, hogy a magán-munkaadó csak felmondás után küldheti el a maga alkalmazottját ; a törvényhozás annak idején a magánmunkaadókat kötelezte ilyen szociális szempontok figyelembevételére. És mit tesz ezzel szemben most az állam. ? Felmondás nélkül küldi el az embereket, ugy, ahogy egy magán-munkaadó soha el nem küldheti és elküldi abban a pillanatban, amikor a ministerelnök ur kijelentése szerint olyan télnek nézünk elébe, aminőt még meg nem értünk, elküldi tehát a lehető legkritikusabb időben, amikor még az is alig tudja elképzelni, hogyan fog megélni, aki hivatalban, állásban van ; még az sem tudja, hogyan fogja majd ezt a rettenetes időt átélni. Epen most a nyár közepén, amikor ugy emelkedik a drágasági hullám, mint még soha, amikor a lakást meg fogják drágitani, amikor minden élelmicikk megdrágul és a drágaság miatt a kétségbeesés kezd az embereken erőt venni, hogyan képzeljük el, hogy épen ezek az exisztenciák, akiket nem képesítettünk arra, hogy másutt és más módon tudják megkeresni kenyerüket, megélhessenek ? Még ha 50—60.000 koronát kapnak is, az ma tulaj donképen nem más, mint alamizsna és ha nyugdíj képen havonta kapnak is 2—3000 koronát, az sem jelent m a egyebet alamizsnánál, mert azt hiszem, senki sem képzeli el azt, hogy manapság ebből az összegből megélni lehessen. En tehát azt kívánnám, hogy ez a B. listára való helyezés, illetőleg elbocsátás függesztessék fel és lépjen helyébe a felmondás. Állapítsa meg a törvényhozás a felmondás feltételeit, a felmondási idő alatt pedig tartsanak átképző kurzusokat és ez idő alatt az illetők, akiknek felmondtak, fizetésük élvezetében maradva tanuljanak s próbáljanak valami olyan képesítést szerezni, melynek segítségével másutt el tudnak helyezkedni. Ha az a felmondási idő a szolgálati időtartam szerint 3—12 hónapig fog tartani, akkor ez az idő elegendő ahhoz, hogy akiben komoly szándék és valamelyes gyakorlati érzék van, egy ilyen kruzuson uj diplomát szerezhessen magának, más téren való jártasságot sajátítson el, melynek segítségével újból önálló exisztenciává lehet és megmenekülhet a zülléstől. (Helyeslés.) De az állam sem veszítene általa j óformán semmit, mert hiszen a nyugdíj, vagy végkielégítés összege nem sokkal fog alatta maradni annak, amit fizetne akkor, ha az a felmondás tartatnék be az állam részéről, melyre egyébként a törvényhozás a magánfeleket kötelezi. Még csak az állami tisztviselők egy kategóriájára kívánnám felhívni a t. nemzetgyűlés figyelmét, t. i, a tanítóságra. Az állami tanítók, a menekülteket is beleszámítva, ez idő szerint 8000-en vannak. Ebből a B-listára van helyezve 2500. (Felkiáltások : Hallatlan !) En a spórolást, a takarékoskodást minden vonalon akceptálni tudom, de hogy a közoktatáson spóroljanak ebben az országban, azt egyáltalán nem vagyok képes akceptálni. Hiszen, ha végre akarnók hajtani az 1868. évi népoktatási törvényt, akkor a mai tanítói létszám sem volna elegendő ; hiszen még ma sem tudtuk elérni azt, hogy egy-egy tanteremre és egy tanítóra 40 gyermek essék, még ma is 50—60—70 gyermeket tanít akárhány helyen egy tanító, sőt van olyan hely, ahol 200 gyermek van bízva egy tanítóra. Mi lesz akkor, ha a 8000 tanító közül 2500-at szélnek fogunk bocsátani % Hiszen folyton egy dologra hivatkozunk a Balkánnal szemben : kulturfölényünkre, ezt azonban valamiféleképen ki kell termelnünk, mert az magától meg nem jön. Épen az a magyarság, amely a Duna-Tisza közén lakik, van ebben a tekintetben leginkább elhanyagolva és épen a nagy magyar Alföld medencéje az a hely, ahol a tanítók számát igen nagy mértékben kellene szaporítani és ahol iskolákat kellene építeni, hogy csak arra a szintájra hozzuk a nagy magyar medence kultúráját, aminő szintája legalább NyugatMagyarországnak van. Én tehát a tanítók létszámának csökkentését a leghevesebben ellenzem és azt kulturbotránynak és merényletnek tartom a magyar jövendő kultúra ellen. De ha már reájuk nézve is a B-lista érvényes és ha itt is csökkenteni akarják a létszámot, legalább keresse meg a módját a kormány egy régi tanítói sérelem reparálásának. Az állami népiskolai tanítók illetményeinek szabályozásáról szóló törvénynek, az 1907 : XXTV. t.-cikknek 1. §-a ugyanis megállapítja, hogy az állami elemi iskolai tanítók állami alkalmazottak. Most azonban annak ellenére, hogy az összes állami alkalmazottak az 1912 : LXV. te szerint ötödik szolgálati évük után már nyugdíjképesek, csodálatos módon az állami tanítókra meghagyatott a régi nyugdíj rendelkezés és ők még ma is csak 10 évi szolgálat után nyugdíjképesek. Ilyenformán megtörténik az, hogy ha ma B-listára kerül egy állami tanitó, aki csak 9 évet szolgált, annak nyugdíjigénye nincs, ha azonban egy állami altiszt kerül a B-listára a hatodik szolgálati esztendőben, annak már igénye van nyugdíjra. Azt hiszem, ez olyan anomália, mely nem tartható fenn és ha már az indemnités 'keretében talán el fognak zárkózni az elől, amit indítványozni fogok, hogy az 1912. évi nyugdíjtörvényt terjesszék ki az elemi tanítókra is, legalább most a B-li.stára került kontingensre nézve terjesszék azt ki, hogyha valamely tanitó nyugdíjba megy, ne legyen rosszabb elbánásban része, mint egy állami altisztnek. Hogy egyébként milyen rendszertelenül és mennyire nem a szükség szerint megy ez a Blistára való helyezés, hogy mennyire nem érvényesülnek mindenütt azok a szempontok, hogy