Nemzetgyűlési napló, 1922. I. kötet • 1922. június 19 - 1922. július 12.

Ülésnapok - 1922-10

A nemzetgyűlés 10. ülése 1922. lően dolgozhassák. Ennek azért volt különös jelentősége, mert nemcsak az illetőknek élelmezéséről gondoskodtak, amit a táborban levőkről nem lehetett elmondani, hanem egyszersmind jövedelmük is volt ezeknek a munkásoknak, 1 rubel, ami őrült összeg volt, és igy keletkezett a magyar hazaszeretetnek, a magyar hazafiságnak gyönyörű példája, hogy az iparosmunkásság eltartotta a földmivesmunkásságot, amennyiben a IV. számú táborban és a Trojecki-ban levő magyar földmives legénység, amelyet nem akartak kivinni a turkesztáni mezőkre dolgozni, azokból a pénzekből kapott ellátást, amelyeket az ipari munkásság szállított neki. Most rátérve az 1916. évi előnyomulás kérdésére, amikor az orosz hadseregnek gránátra és srapnellre volt szüksége, a lakatos- és bádogoslegénységet be akarták kényszeríteni a Turkesztánban felállított hadiüzemekbe, azonban ezek kijelentették, hogy hiába viszik bárhova, ők nem hajlandók az ellenség részére srapnelleket gyártani. El is vitték őket Szolotaja Ordára és majd utóbb meglátjuk, hogy mi történt ezzel a táborral. Azonban ez oly ragyogó példája a magyar munkásságnak a hadifogolytáborokban is, amely megérdemli, hogy az iskolakönyvekbe felvétessék, különösen, ha méltóztatnak tudni, hogy azok, akik Oroszországban hadifogolyként éltek, milyen nyomorban éltek; hogy azt a 24 kopeket is, amely a legénység élelmezésére volt szánva, az oroszok és csehek együttes erővel lopták el olyannyira, hogy a szegény fogoly élelmezésére nem maradt semmi, csak reggelire csaja, délre meleg víz, este ismét csaja vagy feketekávé. Ezek után méltóztassék megengedni, hogy foglalkozzam azzal a kérdéssel, — miután a csóti fogolytáborban állandóan erről vallatják a hadifogoly tiszteket és legénységet — hogy mégis mi az oka, hogy a magyar hadifogoly tiszteknek és legénységnek jó része, különösen az 1919-es és 1920-as évek folyamán olyan magatartást tanúsított, amelyet, ha itthonról, messziről nézünk és nem vesszük tekintetbe az orosz éhséget, nem vesszük tekintetbe azokat a kényszereszközöket, amelyet velük szemben alkalmaznak, tényleg a legteljesebb joggal hazafiatlan magatartásnak minősíthetünk, annál is inkább, mert ennek a legénységnek jó részét belekényszeritették a vörös hadseregbe, egy másik részét pedig arra kényszeritették, hogy a szovjet intézményeinél dolgozzék. Ennél a kérdésnél külön fogok foglalkozni azokkal az eszközökkel, amelyekkel a legénységet kényszeritették bele, azután azokkal, amelyekkel a tiszteket kényszeritették bele. Á legénység kérdésével az itthoni kormányok — el kell, hogy mondjuk ezeket a kérdéseket egyszer már itt a parlamentben — az utolsó 8 esztendő óta, amióta ez a hadifogság kezdődött, mentől kevesebbet foglalkoztak. Szilágyi Lajos és Huszár Károly képviselő urak évi július hó 1-én, szombaton. 179 voltak azok, akik állandóan napirenden tartották a kérdést. Szabó Sándor :„ Széchenyi Viktor gróf! Fábián Béla : 0 is ! Erre a kérdésre is rá fogok térni. Tudnillik az egyik hadifogoly-nővér, aki még az akkori cárnénak volt az udvarmesternője, Maslova, nála volt még székesfehérvári főispán korában. Mondom, a magyar hadifogoly-legénység helyzete Oroszországban a legrettenetesebb volt, amihez hozzájárultak még a következő kis apróságok : Elsősorban a magyar legénység volt az egyedüli, amely nem Írhatott haza magyarul levelet. Oroszországban volt legalább 15-féle nemzetisége az osztrák-magyar monarchiának és a velünk szövetséges népeknek, bolgárok, azután törökök és a törököknek mindenféle nemzetisége és kivétel nélkül meg volt engedve mindegyiknek az, hogy a hazájába anyanyelvén levelezhessen. Epugy meg volt ez engedve az osztrákmagyar monarchia minden nemzetiségének is, kezdve a ruténtől nem tudom melyik nemzetiségig, egyedül a magyarnak nem volt szabad a hozzátartozóival magyarul levelezni. Méltóztassék elképzelni, micsoda lelki depressziókat okozott ez a magyar legénységnél akkor, amikor 1916-ban végre a Markusow-val folytatott stockholmi tárgyalások alkalmával Apponyi Albert gróf felemiitette, hogy talán a magyaroknak is lehetne hazájukkal magyarul levelezni, mire végre történt egy intézkedés, amely azonban soha eredménnyel nem járt. Az első volt tehát a levélposta, a második pedig egy esemény, amely mondhatnám a legnagyobb esemény volt a turkesztáni hadifoglyok életében, 1915-ig semmiféle nővér, sem magyar, sem német nővér hozzánk nem érkezett. Végre 1915 decemberében megérkezett egy német nővér, aki mikor megjelent Taskendben, a 4-es számú hadifogolytáborban felállott az automobilban és azt mondotta : Katonák, elhoztam nektek a császárnak és a császárnénak üzenetét ; a császár nem feledkezett meg rólatok, a császárné pedig gondoskodik hozzátartozóitokról. A német katonák tudják, hogy azt a rést, amelyet a ti távollétetek a hadseregen ütött, nekik kell betölteniök, tehát dolgoznak. Legyetek tehát nyugodtan, tudjuk, hogy hazafiak vagytok, stb. A legénység, amely kínlódott és szenvedett, mégis kapott fejenként a nővértől 3 rubelt és a nővér mégis hozott mindenkinek levelet, azokat felolvasták és ez mégis némi megnyugvás volt. Én ott voltam a táborban, mikor a magyar legénység kérdezte: Hát hozzánk is fog-e valaki jönni? Gondoskodik-e a magyar kormány, a mi országunk arról, hogy közénk egy magyar nővér jöjjön? Tényleg egy hónap múlva ugyancsak jelen voltam akkor, mikor megérkezett egy osztrák-magyar hadifogoly-nővér. Megjegyzem, hogy az egész turkesztáni táborban a csehek 23*