Nemzetgyűlési napló, 1922. I. kötet • 1922. június 19 - 1922. július 12.

Ülésnapok - 1922-9

A nemzetgyűlés 9, ülése 1922. Friedrich István : Nagyon jól mondta itt egy képviselő ur, mintha az volna a tendencia, hogy csak bizonyos adminisztrációs üzemek, bizonyos adminisztrációs apparátusok mesterségesen tenyésztessenek. (TJgy van ! jóbbfelSl.) Nem tudom megérteni, miért szenvedne annak az államháztartásnak számszerüsége, ha az egyik oldalon, két vagy hárommilliárddal több bevétel van, még pedig azon a címen, — hogy fináncszerüen fejezzem ki magamat — hogy ezt az adónemet nem fizeti a gazdatársadalom természetben, hanem készpénzben, a másik oldalon pedig, — hogy a számszerüség rendje is meg legyen —- ugyanannyival kapnak többet az állami tisztviselők. De tovább megyek. Elismerem, hogy ezt a tisztviselők megkérdezése nélkül ne intézzük el. Meskó Zoltán : ök maguk nem akarják. A vidéki tisztviselőknek nem kell. Friedrich István : Majd rátérek. Egy különbséget kell tenni a vidéki és a budapesti tisztviselők között. Azt mondja az igen t. pénzügyminister ur, hogy majd megkérdezi a Kanszt, ezzel azután majd eldönti, hogy mi lesz. Én nem tudom, hogy a Kansz milyen véleményt fog mondani, én a Kansz véleményét feltétlenül tiszteieben tartandónak tekintem, azonban én napok alatt számos tisztviselőtől, a legkülönbözőbb kategóriáktól leveleket kaptam, ahol sürgetik, hogy szüntessük meg végre a természetben való ellátást és adjuk nekik pénzalakban ezt a járandóságot. Méltóztatnak tudni, hogy a tisztviselők feleségei még ma is szatyorral sorban állanak és várják a lisztet meg a zsirt, ugy mint a kommün alatt ? Hát kinek lehet ez az érdeke ? De van ebben morális baj is. Miért osztályozzuk mi az állam polgárait két kategóriába ? Van első osztályú polgár, aki maga meg tudja szerezni azt, ami a mindennapi megélhetéshez szükséges, ez az ellátott polgár, ez valami különösebb polgár, azután van a másodosztályú polgár, az ilyen elhanyagolható polgár, pl. a curiai biró, (Mozgás ; derültség.) ilyenek, akik az ellátatlanokhoz tartoznak ; azok menjenek oda és vegyék természetben át a járandóságot. Nem tudom megérteni, hogyha mi ezzel a problémával nem merünk megbirkózni és ezt is mint elintézetlen programmpontot átvisszük uj számlára, hogy fogunk megbirkózni a többi problémával. Hol van az a »leépités« ? Ma leépítésről, komoly gazdasági programúiról egy szót sem hallok, pedig ez lett volna az a kérdés, amelyet most végre el kellett volna intézni. De nem intézzük el. Legmegdöbbentőbb, hogy az általam is igen tisztelt és szaktudásáért feltétlenül respektált pénzügyminister ur azt is mondja : én az 1922—23. évre azért nem tudok költségvetést produkálni, mert még a tisztviselő-problémával, a tisztviselők fizetésének problémájával a kormány nincsen tisztában és rendben. Itt van június, elmúlik a nyár, jön az ősz. őszre talán a kormány tisztában lesz a tisztviselő-problémával. Akkor még azt le kell tárgyalni a Háznak. Mi lesz addig azzal a háztarévi június hó 30-án, pénteken. 149 tási mérleggel ? Mi beszélünk itt valutastabilizációról, beszélünk az infláció megszüntetéséről és egy hatalmas, kellemetlen problémához nem merünk hozzányúlni, hanem azt kikapcsoljuk : majd beszélünk róla későbben. En ugy látom, hogy mindezektől függetlenül még egy nagy baj van. A nemzetnek egy nagy kincsével, az idővel, mint kinccsel és értékkel, könnyelmű herdálás folyik minden vonalon. Valahogy beszűrődött ebbe a szerencsétlen társadalomba . . . (Zaj és mozgás.) Kérem, ma három óráig tárgyalunk, és különben is mindjárt befejezem. (Halljuk ! Halljuk !) Meskó Zoltán: Halljuk! Várjuk a gazdasági programmât ! Friedrich István : Valahogy beszűrődött ebbe a szerencsétlen társadalomba, hogy az idő az a kényelmes csodaszer, amely ha mi a diványon fekve várjuk a boldogabb jövőt, mindent el fog intézni. Mindenre azt mondjuk, majd az idő meggyógyítja. (Az elnöki széket Gaal Gaszton foglalja el.) A gazdasági életben az idő épen ellenkező hatású. Minél későbbre toljuk ki ezeknek a mélyreható gazdasági kérdéseknek elintézését, annál nehezebben fog ez menni. Ne méltóztassék tehát segitőtársul azt a jó öreg időt venni. Az idő ebben az esetben csakis a lefelé menő tendenciát erősiti. A lefelé menő tendencia ellen küzdő faktorokat az idő csak gyengiti. En végül még csak arra akarok itt rámutatni, hogy erre a t. Nemzetgyűlésre, amelyre oly szép feladat vár, amelyre a ministerelnök ur is mondotta, az a hivatás vár, hogy ezt az országot újra felépitse, én arra kérem erről az oldalról az igen tisztelt többséget, ne folytassuk mi ezt a meddő tehetetlenséget. Ne engedjünk minden problémát a jövőnek át. Elvégre mi felelősséggel tartozunk gyermekeinknek és unokáinknak. Ha mindent a jövőre bizunk, akkor utódainknak egy olyan sötét jövőt fogunk átadni, hogy ez a nemzetgyűlés a történelem Ítélőszéke előtt nem fogja tudni elvállalni ezért a felelősséget. De tovább megyek, emlékezni méltóztatnak : a háború alatt mindenki érezte és tudta, hogy baj van nálunk, de aki békéről mert beszélni, azt leintették. Mindent későbbre halasztottunk. Azt hitték, hogyha a háború több ideig tart, majd elintéződik minden, azt mondták : csak kitartani, csak türelem, majd-majd. És hova értünk ? Idáig értünk, ahol ma vagyunk. Most megint azzal kezdjük, hogy tárgyalunk egy indemnitási javaslatot. Meghatalmazást ad az igen tisztelt többség a kormánynak, és megint a legégetőbb alapvető kérdéseket kikapcsoljuk. Ott, ahol a természetben való ellátásnak megszüntetése is oly nagy probléma, amelyet nem lehet elintézni csak a főrendiházra vonatkozó törvény statuálása után, ott nem látom azt a nemes intenciót, amely tényleg gazdasági alapokból és gazdasági ujjáépitésből kiindulva