Nemzetgyűlési napló, 1920. XVII. kötet • 1922. február 09. - 1922. február 23.
Ülésnapok - 1920-309
12 A nemzetgyűlés 309. ülése 1922. nyos körülményekre. így mindjárt a 2. §-nál, ahol a vasutasokról és a postásokról van szó, kivánok egy javaslatot tenni. Több vasutas tisztviselő járt nálam és azoknál az erkölcsi testületeknél, melyekben benne vagyok, hogy olyan emberek, akiknek családjuk van és nagyobb szolgálati időt töltöttek már el, megkíméltessenek. A vezetőszempont feltétlenül az kell hogy legyen, hogy elsősorban a vagyonnal biró tisztviselők bocsáttassanak el, azután azok, akik öt éven belül neveztettek ki állásukba és még nem gyakorolták be magukat. Amint Hornyánszky t. képviselőtársam nagyon helyesen hangsúlyozta, ezek még nem szerezték meg azt a szakavatott tudást, amely államérdekből feltétlenül megkívántatik. Az elbocsátásnál a második szempont az kell hogy legyen, amire Szabó József t. képviselőtársam is rámutatott, hogy azok bocsáttassanak még el, akik már 60 évet töltöttek el szolgálatban, amúgy is nyugalomba kívánkoznak, elfáradtak. Ami most már azokat illeti, akiknek 5 évnél több állami szolgálatuk van, vagy akik nem állnak közel a nyugdíjaztatáshoz, ezekre vonatkozólag feltétlenül kívánom, hogy az a szempont legyen irányadó, hogy vájjon államhűség szempontjából minden körülmények között kifogástalanok voltak-e. Azt hiszem, abban mindanyian egyetértünk, hogy az államhűség nem pártpolitikai kérdés, hanem tisztán az egész magyar nemzet kérdése. Azok, akiket a proletárdiktatúra alatt és a Károlyi-forradalom utolsó napjaiban neveztek ki az V— VI. fizetési osztályba, nem olyan állami tisztviselők, akik megérdemelnék, hogy most a nyomorba jutott magyar állam ezt a drága, nehéz, keserű könnyekkel telehullatott kenyeret juttassa nekik. Azoknak az állami tisztviselőknek azonban, akik öt évnél már tovább szolgáltak, akik nincsenek közel a nyugdíjazáshoz, akik államhűség szempontjából abszolúte megbízhatóak és feddhetetlenek, fegyelmi eljárás sem volt ellenük, mint a magyar nemzet legértékesebb idegszálai feltétlenül meg kell hogy maradjanak továbbra is az állam szolgálatában. A postások és vasutasok közül vagyok bátor a t. pénzügyminister ur figyelmét felhívni a családosokra CS cLZ általam most kifejezésre juttatott szempontok alá eső tisztviselőkre. Ami a 4. §-t illeti, amelyben a kultuszminister ur felhatalmaztatik arra, hogy a községi, hitfelekezeti, eg}7leti, társulati tanítók és óvónőkre vonatkozólag terjesszen elő redukciós javaslatot, ezekre vonatkozólag vagyok bátor jelezni, hogj^ köztudomás szerint az egész országban nagyon kevés tanító van. Vannak olyan iskolák, ahol 100— 120 tanítvány is esik egy tanítóra. Ha redukálnunk kell a tisztviselők létszámát, elsősorban a ministeriumokból és a legmagasabb fokon álló állami hivatalokból tessék az alkalmazottakat elbocsátani, nem pedig azokat a szegény tanítókat, akik igazán lámpagyujtogatói és lámpásai a kultúrának, (Ugy van ! Ugy van ! a haloldalon.) akik irni-olvasni tanítják fiainkat és leánykáinkat, akik a magyar nép fiainak a legelső oktatást adják évi február hó 9-én, csütörtökön. meg, hogy az életben meg tudjanak indulni. A tanítókat és tanítónőket, továbbá az óvónőket meg kell tehát hagynunk és arra kell törekednünk, hogy ne 120 tanítvány essék egy tanítóra, , hanem 40—50, mert hiszen a szolgálati szabályzatban is elő van irva, hogy egy tanitó nem taníthat eredményesen egy teremben több tanítványt ötvennél. A 4. § második bekezdésében felhatalmaztatik a kultuszminister arra is, hogy a közalapítványi birtokoknál vizsgálja felül az állásokat. Tény az, hogy a közalapítványi birtokok tisztviselői közül is sokan átmentek az utódállamok szolgálatába, de státusuk olyan kicsiny, hogy itt nem tartom indokoltnak a szelekciót. Ha szelekciót kell gyakorolni, rendben van, de az az említett három szempont szem előtt tartásával történjék meg, nevezetesen az államhűségnek, az arravalóságnak és a szaktudásnak a szem előtt tartásával. Ami a javaslatnak a 6. §-ban foglalt pénzügyi részét illeti, a forgalmi adó felemelését helytelennek tartom, mert az súlyos tehertétel és igazán a legszélesebb néprétegeket érinti. A forgalmi adót ugyanis a legszélesebb néprétegek milliói fizetik. Nagyon megnyugtató volna tehát, ha az igen tisztelt pénzügyminister ur a forgalmi adó helyett valamely más pénzügyi megoldást tudna a nemzetgyűlésnek proponálni. Nagyon helyesen mutatott rá előttem felszólalt t. képviselőtársam arra, hogy a háborús vagyonokat, a háborúban felduzzadt nagy vagyonokat kellene megcsapolni ilyen szociális célok elérésére és ezek a megcsapolások mind a mai napig még nem történtek meg. Nem olyan adónemeket kellene tehát behozni, amelyek népszerűtlenek, amelyek a legszélesebb néprétegek millióit érintik, hanem olyan adónemeket, melyek az erős vállakat sújtják, amelyek azt a szerencsés társadalmi réteget terhelik meg, mely kikerülte a háborúnak a vagyont eltipró befolyását és amely ma is olyan gazdasági és szociális viszonyok között van, hogy ezeket az adókat nyugodtan meg tudja fizetni szemben azokkal, akik ma 40—50 koronás napszámból élnek, de azért a forgalmi adó súlyát ép ugy érzik, mint a 30—40.000 holdas latifundiummal biró nagybirtokosok. Helyes lett volna, ha a pénzügyminister ur olyan javaslattal állott volna elő, melyben bennfoglaltatik ugyan az, hogy mint szigorú apa kénytelen elbocsátani 12.000 állami alkalmazottat, de gondoskodni is kivan róluk, pl. olyanképen, hogy a nagybankokkal, iparvállalatokkal és kereskedelmi nagy vállalatokkal tárgyalásokat vesz fel arra nézve, hogy ott bizonyos számú állami tisztviselőt helyezzen el, akik ott is hasznos és szükséges munkát tudnak végezni. A legnagyobb lelki nyugalommal szavazhatnánk meg a törvényt, ha tudnók, hogy bár az a 12.000 ember elbocsáttatik az állam szolgálatából, azonban a kormány atyai gondosságából mindjárt megfelelő elhelyezést is talált, amennyiben a kormány ezt megteheti. Én hiszem, hogy meg lehet ezt csinálni, mert hiszen az egyes ministeriumokban ma sokkal több tisztviselő működik, mint amennyire szükség van és mint amennyire a 63
