Nemzetgyűlési napló, 1920. XVII. kötet • 1922. február 09. - 1922. február 23.
Ülésnapok - 1920-313
142 A nemzetgyűlés 313. ülése 1922. évi február hő 14-én, kedden. Én a magam részéről ezt a kérést most már mint érdektelen fél terjesztem elő, mert hiszen én ezekben az esetleges tárgyalásokban vagy esetleges uj alkudozásokban részt nem veszek, a magam részéről állván az eddig elvállalt kötelezettséget. Ugy érzem azonban, bogy talán mégis megtehetem azt, hogy az igen t. kormányhoz erről az oldalról ezt a felhívást intézzem azok részéről, akik, azt hiszem, a lojalitásnak elég tanújelét adták a tárgyalások során. Ha az igen t. minister el nők ur ebben a tekintetben honorálná a felmerült kívánságot, akkor igazán állhatna egy olyan erkölcsi báiion, amely, ha az oktroj-rendeletre nem is adna jogot, — mert ezt a jogot soha el nem ismerem — de adhatna neki alapot arra nézve, hogy az ország előtt a bekövetkező eseményekért magáról elhárítja a felelősséget. A törvényjavaslatot általánosságban sem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: S óh 4 SÍ a következik ? Berki Gyula jegyző: Schlachta Margit ! Schlachta Margit: T. Nemzetgyűlés ! Az idő rövidsége miatt lehetetlen ezzel a törvényjavaslattá! érdemlegesen foglalkozni. E<ért tisztán csak a női választójog kénlésére térek ki és annak sem az egész körére, hanem csak arról az egyetlen kérdésről akarok beszélm, vájjon jogos, igazságos, méltányos és eélszeiü-e, hogy nem egyenlő cenzus alapján livánjuk megállapítani a féifi- és a nc'i választ ójí got. T. Nemzetgyűlés ! Amióta a világ áll, a férfi volt mindig a jogász és a törvényhozó. Ennek a két funkciónak alapja pedig az igazság- és jogérzet kell, hogy legyen. Eit pedig azon az alapon foglalta le magának a féi fi, mert mindig azt mondta, hogy a nőnek nincs ehhez kellő judiciuma. A férfi aztán amióta a világ áll, azóta két kódexet szerkesztett a jog és az igazság számára : az egyik szólt a férfi jogának és igazságának, a másik pedig szólt a nő jogának és igazságának. Kezdve az egyiptomiaknál, akiknél pl. csak a nőt kötelezte törvény arra, hogy elaggott szüleit eltartsa, a férfit nem, egészen Indiának legújabb életéig, ahol csak az angolok kényszeritettéka bermzülöítekét ana, hogy el ne égessék a férfi halála után az özvegyet, ez a kétféle jog húzódik végig az égisz emberiség történetén. A rómaiak, akiknek jogi kódexeit az egész világ csodálja, csak Krisztus előtt körülbelül két századdal iktatják törvénybe azt, hogy házasságkötésnél a nőnek is meg kell adnia beleegyezését, vagyis a nőnek még a legszemélyesebb, a legelemibb, a legegyénibb életének irányításához is csak idők folyamán adnak jogot. De saját anyanyelvünk is azt tanúsítja, hogy a régi magyaroknál is jogfosztott volt a nő : régi té^^ekről tanúskodik nyelvünk, mikor a felnőtt leányt eladólánynak, a Í e gy est pedig vőlegénynek, azaz vevőlegénynek nevezi, épugy, mint ahogy a nő, ha magyarosan fejezi ki magát, házastársát nem férjének, hanem urának nevezi. Honnan van ez a jelenség t A Krisztus előtti időkben csakis a megváltatlan, a természetes erőknek törvénye érvényesült, az pedig az erőszak, az ököl. Minthogy a férfi erősebb, ezen törvény alapján rendezi be magának a világot. Azonkivül a naiv korokban a felnőtt emberek is — hogy ugy mondjam —• gyermekcipőben járnak és itt az, aki magának a tekintélyt biztosítani akarja, megfelelő numerus claususokkal, megfelelő védőbástyákkal veszi magát körül. Ez a jelenség kimutatható végig, sőt ezt nem tudja elfelejteni még a későbbi kor sem, de különösen nagyon jellegzetesen mutatkozik ez a régieknél. Engedjék meg, hogy felolvassak Boissier Gaston Cicero és barátai című. a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent művének fordításából egy kis részt. Boissier Gaston, tehát nem én, nem egy nő, hanem egy férfi mondja a következőket a rómaiakról (olvassa) : »Oly országban, hol a családi élet annyira tiszteltetett, mint Rómában, a nőknek nagy jelentőséggel kellett birniok. Lehetetlen volt, hogy befolyásuk, mely oly erős volt a házi körben, kísérletet ne tegyen arra, hogy kívülre is terjeszkedjék. A régi rómaiak, kik oly féltékenyek voltak tekintélyükre, érezték ezt a veszélyt és azért mindent megtettek saját védelmükre. Nincs olyan rossz szó, amit el ne mondanának róluk; engedik őket megtámadni még a színpadon is, sőt még politikai beszédeikben is gúnyt űznek belőlük. Azonban csak azért támadják őket igy, mert félnek tőlük és e tréfák nem annyira gonosz boszantás, mint inkább elővigyázat jellegével birnak. Ezek a durva katonák megtanulták, hogy mily finom és vállalkozó szelleműek a nők és hogy mily sok tekintetben többet érnek náluknál. Épen azért arra törekesznek, hogy házikóik szűk határai közé szorítsák. De még ez sem birja megnyugtatni őket : szükséges, hogy a nők a családi életben is alárendelt állást foglaljanak el. Hiszik és mondják, hogy a nők gyarló és féktelen lények, képtelenek magukat kormányozni és ezért sietnek gondoskodni kormányzásukról. Ez ürügy alatt örökös gyámság alatt tartják őket, különböző intézkedések által, amint állították, »oltalmazni« akarták a nőt, tulajdonképen pedig önmagukat védelmezték ellene. Cato ezt be is vallja. »Emlékezzetek meg — mondatja vele Titus Livius — az Oppius-törvény hozatalakor — vagyis kétezer évvel ezelőtt ugyanez a tárgyalás, amely most itt folyik, ugyanúgy folyt le az akkori Rómában, ugyancsak politikai, ugyancsak polgári és női jogokról volt akkor szó — emlékezzetek meg mindazon rendszabályokról, melyeket őseink tettek, hogy a nőket férjeiknek alárendeljék. Bármennyire is le legyenek láncolva, alig uralkodhattok fölöttük. Mi lesz akkor, ha visszaadjátok szabadságukat, ha ugyanazon jogokban részesititek, melyekkel magatok birtok ? Hiszitek, hogy akkor is képesek lesztek fentartani uralmatokat ? Amely napon egyenlők lesznek veletek, azon napon fölétek kerülnek.« Ezt mondja Cato. De nemcsak régen volt ez igy. Igaz, hogy a krisztusi igazság, amely az erőszak helyébe a jogot
