Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-308

388 À nemzetgyűlés 308. ülése 1922. évi február hó 8-án, szerdán. talán gazdasági viszonyok következtében ez a melegség és áldozatos szeretet oly méretekben nem ömlik feléjük, mint amely méretek őket túlsegitenék a megélhetés és a nyugodt művészi alkotás nehézségein. Épen ezért én is csatlakozom interpelláló t. képviselőtársamnak ahhoz a kérelméhez, hogy ezekről a padokról és a magyar politikai s törvényhozó élet legmagasabb fórumáról hangozzék el a magyar műértő társadalom felé az intő szózat, hogy több megértést tanúsítsanak magyar művészek és művészet iránt azok, akiknek szerencsés helyzetük révén alkalmuk van arra, hogy ezt a megértést megfelelő módon gyakorolhassák művészeinkkel és művészetünkkel szemben. (Helyeslés.) A magyar művészet tüz, amely bent sistereg a művészeknek lelkében és arra van hivatva, hogy melegét és fényességét kiárassza a magyar nemzet lelkébe, hogy a magyar kultúrát megnemesitse. A művészetet valamikor régen és még nem sok idővel ezelőtt talán olyan emberek, olyan felfogások, olyan irányzatok, amelyek nem tudják teljesen értékelni a művészet értékét, virágnak, folyondárnak minősítették és nekem magamnak is volt alkalmam, amióta minister vagyok, hallani olyan megjegyzést, hogy a magyar művészet, igaz, a rombadőlt hazában virágzik, de a rombadőlt hazának kövei között s azokhoz viszonyitva és különösen a feladatokhoz viszonyítva mégis csak a virág és a folyondár szerepét játssza. En ezzel a felfogással nem tudom magamat azonosítani. A magyar" művészet nem cifraság, a művészi gondolat nem valami olyan ornamentika a nemzet kultúrájának épületén, amely vagy ott van, vagy nincs ott, amelynek ottlétele nem ad pluszt és eltávolítása nem ad mínuszt ; ezzel nem azonosíthatom magamat. (Helyeslés.) Inkább ugy gondolnám, mint egy nagy német esztéta mondotta hasonlatában, hogy a művészet az erdőhöz hasonlítható ; az erdőben sétálni jó, az ember enyhet és árnyat kap és amikor az erdő fáit vágják, azoknak tüzénél melegedhet a fázó ember. A művészet is erdő, amelyben lehet enyhet találni, megüditi, meggazdagitja a lelket azokkal a gondolatokkal, amelyeket ábrázol, de egyszersmind tüz is van a művészetben, amely felmelegíti a lelkeket, különösen a nemzeti szerencsétlenség olyan katasztrofális korszakaiban, mint aminőket átéltünk és átélünk most is. Nekünk erre az enyheségre, erre az üdeségre, erre a szellemi kincsre, erre a gondolatgazdagságra, de arra a tűzre, arra a melegre is szükségünk van nekünk magyaroknak, és szüksége van a magyar kultúrának, hogy tökéletes ós teljes lehessen s kifelé is a maga imponáló nagyságában jelentkezhessek akár nyugat, akár kelet felé, akár észak, akár dél felé. (Ugy van !) Mert nekünk négy szellemi frontunk van és mind a négy fronton az egyetlen szellemi fegyverrel győzhetünk csak •—- amint nagyon helyesen mondotta a t. képviselőtársam — : a kultúrának és a nemes művészetnek fegyverével. ( Ugy van ! Ugy van !) Ami illeti már most az ő interpellációjának egyes momentumait, tisztelettel vagyok bátor mindenekelőtt azt megjegyezni, hogy a velencei házat az olasz kormánynak igazán minden dicséreten felülálló és minden elismerést megérdemlő előzékenysége révén sikerült rendbehozatni, illetőleg a rendbehozási munkálatok most folynak. Méltóztatnak tudni, hogy Velencében nekünk egy úgynevezett Padigliona Ungherese-nk, magyar pavillonunk van, mely azonban a háborús évek alatt meglehetősen desperat állapotba került. Nemrég kaptam az olasz kultuszállamtitkár úrtól, akit szerencsém volt nemrég itt tisztelhetni Budapesten, mint a magyarok melegszívű, megértő barátját, (Éljenzés.) Colasanti őexcellenciájától jelentést, hogy az olasz kormány megértvén a magyar nemzet művészi érdekeinek rendkívüli fontosságát, másrészt pedig, hogy külön jelét is adja a művészeti és kulturgondolatban rokon magyar és olasz nemzet testvériségének, 50.000 lira költséget utalványozott ki a velencei magyar pavillon rendbehozására és saját szakértőivel és építészeivel végezteti ezt a munkát. Mi hálával vettük az olasz királyi kormány intézkedését és kétségkívül oda könyveljük el ezen súlyos időkben ezt a tényét egy nemrégen még velünk háborúban állott nemzetnek, ahová nehéz időkben a kevés, de a legszebb emlékeinket fogjuk elkönyvelni. (Ugy van! Ugy van!) Olaszországi házunkat, az u. n. Fraknóiféle történelmi házat is méltóztatott említeni. Erre nézve legyen szabad megemlítenem, hogy a Eraknói-féle római házat a háború alatt az olasz kormány lefoglalta, gondnokságot jelölt ki a ház és a vele kapcsolatos kis kertbirtok részére. A tárgyalások a külügyministerium utján megindultak az olasz királyi kormánnyal abban az értelemben, hogy nekünk, illetőleg rendeltetésének vissz aadassék a római ház, másrészt hogy, amennyiben esetleg a lefoglalás következtében károk estek volna a házon, azok valamiképen reparáltassanak. Ezelőtt néhány nappal kaptam Rómából is, de a külügyministeriumból is értesítést, hogy a tárgyalások jó utón vannak és az olasz királyi kormány máris annyi előzékenységet mutatott, hogy a római magyar követség egyik követségi tanácsosát kérte fel, hogy az olasz gondnok mellett együttes erővel intézze el a római magyar ház ügyét. Eendkivül fontos nekünk magyar, szinte azt mondanám, könnyen történelmi jellegűvé elpatinásodható szempontból az, hogy a Eraknói-ház visszaadassék ismét eredeti rendeltetésének. Tudom még római tartózkodásom idejéből, hogy azt a házat nem nevezte máskép az olasz közvélemény, mint Casa Ungherese-nek, magyar háznak, és ép oly büszkén csengett a fülünkbe ez a néhány szó, mint amilyen büszke elmélyedéssel jártunk a Vatikán