Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-295
396 A nemzetgyűlés 295. ülése 1922. évi január hó 23-án, hétfőn. amelyek a békekötés órájában vele szemben felmerülnek, figyelmeztette az igazságosság követelményeire, figyelmeztette az emberi szolidaritásnak arra a követelményére, amellyel a béke művét meg kellene valósítani. Sajnos, szavai kiáltó szó voltak a pusztában; A békekötés után a magyar nemzet érezhette jótékony szivének kisugárzását mifelénk. Hiszen nem volt magyar szegény ember, akinek lelkére és fájdalmára irt ne talált volna. Szegényügyünk iránt mindig nagymértékben érdeklődött (Ügy van ! Ugy VOM. 1 ) és neki volt köszönhető az is, hogy a nuncius, aki az ő képviseletében Budapesten tartózkodik, a "magyar szegényügyéit annyit tett. Én tehát a magam részéről teljes meggyőződéssel csatlakozom azokhoz a résztvevő szavakhoz, amelyeket az elnök ur kifejezett, és kérem, méltóztassék a Ház a maga részvétének egy távirattal is kifejezést adni, amelyet a Camerlengo bibornok Öeminenciájához intézne és amely következőleg szólna (olvassa) : »A magyar nemzetgyűlés, mint a magyar nemzet szuverenitásának kifejezője, mély részvéttel vette e Szent Atya halálhírét és a nagy békepápa elhunyta felett őszinte fájdalmának kifejezését határozta eljuttatni Eminenciádhoz.« (Helyeslés.) ( Elnök : Huszár Károly képviselő urat illeti a szó. Huszár Károly : T. Nemzetgyűlés ! Most, mikor az egész világon minden katholikus templomban a rekviem akkordjai hangzanak fel, nekünk itt a nemzetgyűlésen pártkülönbség nélkül, sőt azt hiszem, felekezeti különbség nélkül (Helyeslés.) konstatálnunk kell azt, hogy élő kortársaink egyik legkiválóbbja tűnt el, költözött el az örökkévalóságba. Annyi nagy embere van az emberiségnek — s az emberiségnek legértékesebb emberei az utóbbi években minden fáradozásukat arra fordították, hogy a lelkeket minél jobban eltávolítsák egymástól. Egyetlenegy volt, aki mindenkinél szorgalmasabban, aki mindenkinél nagyobb hittel és na^obb szívvel hirdette az egész emberiség nagy erkölcsi egységét és a nagy nemzeteket vezető erkölcsi gondolatnak feltétlenül szükséges, parancsoló voltát, és ez az elhunyt XV. Benedek pápa volt. Legnagyobb élő kortársunk elhunyta felett minden pártnak és a nemzetgyűlés minden egyes tagjának gyászát fejezzük ki, s most, amikor búcsúzunk tőle, meg kell emlékeznünk egy-két szóval a háború alatt, a forradalom idejében és azóta folytatott működéséről. Még a legerősebben tombolt a háborús gyűlölködés és a háborús pszichózis, amikor a szentatya karácsony ünnepén az összes hatalmakhoz azzal a kéréssel fordult, szüntessék be az öldöklést legalább néhány napra, mert abban a hitben volt, hogy ha egyszer karácsony szent ünnepén leteszik a fegyvert, talán magukba szállnak azok, akiknek magukba kell szállniok, s talán nem fogják újból felvenni a harcot. Később, amikor a különböző országokban szigorúan és keményen bántak a hadifoglyokkal, a szent-atya volt az, I alá kieszközölte, hogy elsősorban a súlyosan megsebesült és már harcképtelen hadifoglyokat engedjék vissza családjukhoz. Később diplomáciai utón állándóan fáradozott abban az irányban, hogy a hadifoglyok sorsa minden országban emberileg tűrhetővé tétessék. Legutóbb, •— s erről különösen nagy hálával emlékszem meg — amikor a világ parlamentjeihez és kormányaihoz fordultunk innen a Szibériában dnylődő magyar hadifoglyok érdekében, a s?enta J ya megtalálta az útját és módját annak, hogy a Moszkvában, Pétervárott és másutt sínylődő magyar hadifoglyokhoz eljuttassa szeretetadományait. Ez végtelen hálával tölt el bennünket. A szent atya azonban nemcsak a háborúban hirdette az emberszeretet és az igazi krisz^ianizmus igéit, hanem a forradalmak napjaiban is ő volt az, aki Krisztus tanainak fehér zászlóját magasra emelte és akinek igen jelentékeny része volt abban, hogy a vörös áradat az egész világon úrrá nem lehetett, mert mindazok, akik tekintélyének parancsoló szavára hallgattak, teljesítették kötelességüket a forradalom pusztító szellemével szemben. Azóta pedig, amióta letették a fegyvereket és a háború mégsem ért véget, mert hiszen a lelkek háborúja tovább folyik szüntelenül és az a béke, amelyről azt mondják, hogy béke, még nem béke, a s'zent-atya állandóan ugyanazokat az elveket hirdette, melyeket már a háború első évében. Egyetlen mondatot akarok csak citálni Írásaiból. Még javában tombolt az emeberölő, gyilkoló világháború, amikor kiadott a népekhez és fejedelmekhez egy felhívást, melyben szó szerint azt mondta, hogy térjenek vissza a népek testvéri szeretetben, a tudományban, művészetben és iparban való békességes irányhoz, viszálykodásaik elintézését pedig a jövőben ne bizzák a kard pengéjére, hanem a méltányosság és igazság erényeinek tanulmányozására. Ez lesz a legszentebb és alegdicsőbb hódítás. A szentatyának szavait nem fogadták meg a népek, államférfiak és kormányok, aminek az lett a vége, amit ugyanebben az írásban megjósolt, hogy, ha nem hallgatnak a szavára, Európa eszeveszetten rohan saját öngyilkosságába. Sajnos, ez be is következett. Amit a szentatya a nemzetközi relációkra mondott, ugyanaz áll a népek belső életére is. A szentatya mindenkor annak az igazi krisztusi felfogásnak volt a hirdetője, hogy nemcsak a keresztény szavakra, de keresztény cselekedetekre is szükség van, mert a nemzeteket és népeket csak ez teheti boldoggá. Magyarország szegényei, de különösen a főváros szegényei a legnagyobb hálával kell hogy gondoljanak legnagyobb jóitevőjükre és imádkozni ok kell az ő lelki üdvösségeért, mert hiszen alig van ebben a fővárosban olyan nyomortanya, ahová el nem érkeztek az ő szeretetadományai. De különösen a magyar nemzet képviselőinek kell megemlékezniük arról a nagy szolgálatról is, amelyet a szentatya ennek a nemzetnek politikai téren tett azáltal, hogy a legerősebb ellenállást fejtette ki mindazon törek»
