Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-287

*B2 A nemzetgyűlés 287. ülése 1922. évi január hó lS-án, pénteken. Barla-Szabó József: Mennyi hazugságot kell napról-napra hallgatni Î Sréter István : Tisztelt Nemzetgyűlés ! Ezen a kijelentésen nagyon is csodálkoztam. Én azt gon­doltam t. L, — és ezt megmondom egész nyíltan és őszintén — hogy ha valaki a Ház szine elé jön adatokkal, ... Me$kÓ Zoltán : Ne házszámokkal, hanem ada­tokkal jöjjenek. Sréter István : . . . akkor legalább is meggyő­ződik arról, hogy ezek az :adatok megfelelnek-e a valóságnak, (Ugy van ! jobbfelôl.) Ezt különösen a képviselő úrtól vártam volna meg, aid, mint a magyar birói karnak egyik kiváló tagja, bennünket állandóan kioktat az igazságra, mindig az igazság kereséséről szónokol, holott épen akkor, amikor neki az igazságot kellene beállítania, hamis ada­tokat közöl a nemzetgyűléssel, (Ugy van! jobb­felôl.) Barla-Szabó József: Es ő magyar bíró! Sréter István : Ami pedig az elbírálást illeti, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ez az elbírálás nem olyan egyszerű kérdés, és mi, akik semmiféle felekezeti kérdést ebbe a rendbe bele nem vit­tünk és nem is fogunk belevinni, (Élénk helyeslés és felkiáltások jobbfelől : Nem is szabad !) mi nem fogjuk nézni sohasem azt, hogy kicsoda az illető, rnityen vallású, hanem azt nézzük, hogy milyen érdemeket szerzett. (Helyeslés jobbfelől.) (Az elnöki széket Bottlik József foglalja el.) Lehet, hogy egyesek, akiknek arany vitézségi érmük van, nem jutottak be. Ennek megvan a maga különleges oka ; mert a vitézség a harctéren még mindig nem elegendő. Az illetőnek, a kit mi beveszünk oda, a nemzethez hű embernek kell lennie minden tekintetben, (ügy van! jobbfelől.) Ezt kívántam egyelőre Hornyánszky Zoltán képviselő ur felszólalására megjegyezni. Bzek után pedig méltóztassék megengedni, hogy egy másik kérdéssel foglalkozzam ; még pedig őrgróf Pallavicini igen tisztelt képviselőtársam felszólalásából merítem az anyagot, aki a leg­utóbbi felszólalása alkalmával — ugy tudom, december 30-án volt — többek között például a következőket mondotta (olvassa) : »Ha áll az, amint hiszem, hogy áll, hogy a csehek nem tudtak mozgósítani, illetve a mozgósítás nem azzal az eredménnyel járt, amit hozzáfűztek, — akkor itt olyan hazaárulás volt, amely nem jogosítja fel a kormányt, hogy másokkal szemben, akikkel szem­ben áll, a gyűlölet politikáját vigye, amikor a nagy bűnösök, ezeken a padokon ülnek ; mert az ország elvesztett egy olyan alkalmat, amit soha nem fog .visszanyerni.« Méltóztassék megengedni, hogy ehhez a kér­déshez igazán csak tisztán katonai szempontból szóljak hozzá. Ha azonban e kérdéshez pusztán katonai szempontból kivánok hozzászólni, akkor vissza kell térnem a királylátogatás idejére. (HaU­juk jobbfelől.) A királylátogatást illetőleg nem fogok foglal­kozni annak szervezésével, végrehajtásával ; nem is fogom keresni, hogy ki milyen szerepet játszott abban, a király látogatásban, én veszem egyszerűen a meztelen tényt. Ugy hiszem, tudja mindenki, hogy a rapallói egyezmény mit tartalmaz, tehát azt felesleges meg­ismételni. A rapallói egyezmény világosan kimondja, hogy a Habsburg-restauráció Magyarországon ca­sus bellinek tekintendő. Egészen világos tehát az, hegy amely percben a király repülőgépen Magyar­országon leszállt és a hatalom átvételét megkísé­relte, a casus belli be kellett hegy következzék. Az, hegy ez milyen formában következik be, egészen mellékes kérdés. A szerződés ezt mondja, tehát a magyarságnak, illetve a magyar kormány­nak ebben a pillanatban ebből az eseményből a legvégső konzekvenciákat le kellett vonni. Meggyőződésem szerint — és nem hiszem, hogy ezt valaki megdönthesse — a kormány csak két utón haladhatott. Az egyik ut volt : elfogadni azt a kész helyzetet, amelyet a királynak Magyar­országra való érkezése teremtett ; összefogni az egész magyarságot, egy táborban egyesíteni és a király mellé állani, hogy megfeleljünk például annak a tételnek, amit őrgróf Pallavicini ur felállí­tott. A másik ut, amelyen a kormány halad­hatott, az volt : megszüntetni a casus bellit. A kérdés most már az, hogy megtehette-e -a kormány az elsőt, mozoghatott-e az első utón 2­Ennek a kérdésnek elbírálásánál ismét —ne vegye senki rossz néven — nem közjogi kérdések a mérv­adók, hanem egyenesen, tisztán az erő kérdése ; ez pedig katonai kérdés. A kormánynak kérdeznie kellett attól, aki a magyar hadsereg vezetéséért felelős, hogy vál­lalod-e vagy nem, vállalod ; ha nem vállalod, akkor miért nem vállalod ? A katona tehát igen nehéz, sorsdöntő elhatározás előtt állott abban a percben, amikor hozzá a kormánynak ezt a kérdést kellett intéznie. Most az a kérdés, hogy mi kép, alakulhat ott ki ennek a katonának, mondjuk : a magyar had­vezetőségnek ez az elhatározása. Semmiesetre sem alapíthatta ezt az elhatározását — amint később ki fogom mutatni — arra, hogy mit csi­náltak a csehek, az oláhok és a rácok, hanem egyes­egyedül a saját helyzetére. (Ugy van! jobbfelől.) Neki tehát meg kellett fontolnia legelőször is azt, hogy ennek a nemzetnek, mondjuk, abban a perc­ben, amidőn az az állapot bekövetkezik, amelyről az előbb említést tettem, megvan-e a lelki disz­pozíciója, hegy erre az útra rátérhessen. (Moz­gás a baloldalon.) Ezen nem lehet nevetni, ezt nem lehet semmikép megmásítani. Az az idő, amikor a katonának azt mondták : Maul halten, und •weiter dienen, megszűnt ; a katona ma gondolko­zik és ésszel csinálja a fegyelmet. Ez az első dolog. Azt kérdezem, — s méltóztassék mindenkinek legjobb lelkiismerete szerint felelni — hogy meg­volt-e a magyarságnak az a lelki egysége, amely

Next

/
Oldalképek
Tartalom