Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-290

148 Ä nemzetgyűlés 290. ütése 1922. évi január hó 17-én, kedden. ziv dohánytermelő gazdaságot rendezünk be, akkor két óriási érdeket szolgálunk : elsősorban javítjuk a valutánkat, mert aranyért adhatjuk el a dohányt és javíthatjuk termelőtalaj unkát, mert köztudomású, hogy az a talaj, amelyben két-három évig dohányt termesztettek, rendszerint elsőrangú talajjá válik kalászos növények, ültetvények számára. A dohányjövedék gyártmányaiból kimutatott tiszta haszon sem akkora, hegy az a dohányjövedék kommerciális szellemére mutatna. A külföldi monopolisztikus dohányjövedékeket vizsgálva azt látjuk, hogy külföldön általában 150—200 százalék tiszta haszonnal állítják elő monopolisztikus helyzetben álló gyárak a cigarettát, a szivart, nálunk ez a haszon alig üti meg a 100—120 százalékot, dacára a folytonos nagy áremeléseknek. A dohányjövedéknek azután egyik nagy hibája az, hogy a gyárak teljesítménye nem megfelelő. A külföldi gyárak teljesítményeivel összehasonlítva azt látjuk, hogy ugyanannyi munkással dolgozó külföldi gyárak kétszer-háromszor olyan menynyiséget állítanak elő naponta, mint a mi dohánygyáraink. Ennek oka nem a munkáskérdésben, vagy a munkabérviszonyokban rejlik, hanem — szakemberekkel beszéltem erről a kérdésről — a gépek minőségében. T. i. a dohányipar terén a géptechnikai felszerelés rendkívül haladt az utóbbi tíz esztendőben, épen a háború következtében előállott nagy dohányfogyasztás miatt. Friedrich István : Ugy van ! Különösen Németországban ! Orbók Attila : Itt nálunk pedig egyáltalában nem történik beruházás modern gépek, modéra felszerelések megrendelésére. Aki ismeri a dohánygyártás technikáját*, a szükséges gépezeteit, az tudja jól, hogy tulaj donképen olyan egyszerű gépekre van szükség, amelyek éppen egyszerűségüknél fogva olcsók, és olyan olcsók, hogy egyévi használattal teljesen amortizálódnak. Eá kell mutatnom azután arra a lanyhaságra, amelyet egyáltalában érthetetlennek tartok, amely a pécsi dohánygyár felszerelési munkálatainál folyik. A pécsi dohánygyárból a szerbek elvitték a gépeket, magát az épületet meglehetősen megrongálták. Most halijuk, hogy a pécsi dohánygyárat egy év múlva fel fogják szerebi. Ezt a késedelmet megérteni nem tudom azért, mert a német gépgyárak dohánygyári felszerelésekkel, dohánygyári gépekkel zsúfolva vannak. A német gyárak előrelátóan felkészültek a háború utáni szükséglet fedezésére. A német gyárak négy-hat hét alatt, vagy — nagyon sokat mondok — három hónap alatt fel tadnák szereki a pécsi dohánygyárat. Ezzel szemben ígéreteket kapunk, hogy egy év múlva fogják felszerelni. Ezeket az ígéreteket azonban ismerjük. Olyanok ezek, mint amikor a borbély azt mondja : öt perc múlva, nagyságos uram, és akkor várhat az ember egy fél óráig, mig sorra kerül. Ilyenek a hivatalnoki bürokratikus ígéretek, hogy a pécsi gyár egy esztendő múlva fel lesz szerelve. Én nagyon aggódom, hogy két év is el fog telni és nem lesz felszerelve, ami óriási gazdasági, de óriási szociális kárt is jelent az országra elsősorban a pécsi munkásnépre nézve. Egy év alatt a pécsi dohánygyár előreláthatólag 200—250 millió korona tiszta jövedelmet hajtana, és ha később szerelik fel, egy éven keresztül ott 1000— 1500 főből álló munkástömegek állanak kenyér nélkül, akik előbb vagy utóbb, mégis rá fognak szorulni az állam támogatására, nem is beszélve arról, hogy a lelkekben milyen romboló hatást idéznek elő a munkanélküliség és az éhség. Azért én a pénzügyminister urnák figyelmébe ajánlom, hogy kövessen el mindent a dohányjövedék taipraállitása, a kommerciális szellemnek érvényesülése érdekében, mert igazán, szinte pironkodva kell felhozni azt a példát, hogy Ausztriában nem terem egyáltalában dohány és az osztrák rezsi olyan mennyiségű cigarettát produkál, hogy a nagy nyugati államokba képes azokat exportálni, mi pedig, akik dohánytermelő ország vagyunk, mi a belföldi szükségletet sem tudjuk ellátni, nemhogy exportálni tudnánk. A pénzügyminister ur figyelmét fel akarom hívni arra, hogy Bécsben az osztrák dohányjövedék rendezett egy Mustermessét, amely tiz nap alatt 640 millió osztrák koronát jövedelmezett. Ennek a rezsinek a kommerciális szellemével méltóztassék összehasonlítani a mi dohányjövedékünk eredményeit s akkor a pénzügyminister ur be fogja látni, hogy itt nincs minden rendben. Hogy pedig a magyar cigarettának, a magyar szivarnak megvannak az exportlehetőségei, e tekintetben rá akarok mutatni a megszállott területek lakosságára, amely évek hosszú során át, nemzedékeken át, megszokta a magyar dohányjövedéki cigaretták fogyasztását és amely hajlandó lesz drágább áron is inkább magyar cigarettát, magyar szivart szivni, mint az illető megszállott hatalom gyártmányát. Természetes, — és itt bele fogok kapcsolódni a szabadkereskedelem kérdésébe — hogy erre nézve nemcsak a dohánykivitel és a cigaretta készáru-export terén, de minden téren csak akkor állhat fenn a lehetőség, ha helyreállítjuk a szabadkereskedelmet. Nagyon szeretném, ha az én t. kisgazda képviselőtársaim meghallgatnák ezeket a fejtegetéseimet. (Halljuk ! Halljuk l) Én, aki az agrár irányzatot képviselem, akinek meggyőződésem, hogy Magyarországot csak egészséges, szociális érzéstől áthatott agrárpolitika támaszthatja fel, sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy az adott helyzetben melyik kereskedelempolitikai irány korrespondál, felel meg az agrár-irányzatnak leginkább, — a gyáriparnak, általában a nagyiparnak a támogatása vagy pedig a kereskedelem támogatása. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy Magyarország adott helyzetében nekünk agrároknak feltétlenül a szabadkereskedelem mellett kell állást foglalnunk. A szabadkereskedelem mellett kell állást foglalnunk elsősorban azért, mert ha az összes virágzó agrárállamokat nézzük, azt látjuk, hogy ott nagyszerű, virágzó szabadkereskedelem van. De azért is a