Nemzetgyűlési napló, 1920. XII. kötet • 1921. július 16. - 1921. augusztus 23.
Ülésnapok - 1920-235
132 A Nemzetgyűlés 235. ülése 1921. évi július hó 22-én, pénteken. bizonyos vasgyürüt. Egyik »küiügyér« ur azt mondotta nemrégen, hogy azért kellett körénk vasabroncsot vonni, hogy eltörjük a lábunkat, ha keresztül akarjuk ugrani. Hét vigyázni fogunk, hogy ne ugráljunk nagyon és akkor ugorjunk, amikor már nagyot tudunk ugrani. Mindezeket tudomásul vesszük és óvatosak leszünk, megválogatjuk barátainkat és mérlegelni fogjuk, hogy mit kell tennünk a jövendőben. Epen azért, mert aggodalmaim, vannak némely dolgokban külügyi téren, már rég kérdést akartam intézni az előbbi külügyminister úrhoz és a mostanihoz is, de e kérdéseket talán inkább egy beszéd alakjában foglalom össze, anélkül, hogy kérdeznék valamit. Csak azért mondom el ezt is, mert azt-hiszem, a magyar közvélemény nagy részének gondolkozását és érzését fogom általa tolmácsolni. A külügyminister ur hétfőn tartott beszédében felcsendült az a hang, hogy talán nagyobb terheket is szeretnének némelyek ránk róni, rnint amelyekre a trianoni béke kötelez. Ez ellen már akkor is felemeltük, de most is felemeljük tiltakozó szavunkat, mert annál nagyobb terhet, azt hiszem, senki sem akar ebben az országban magára vállalni, sőt azokat is okvetlenül enyhiteni óhajtjuk. Mindenféle, történeti, erkölcsi igazságunk azt parancsolja, hogy főkép a most megindult cseh tárgyalásoknál ezeket a kérdéseket felvessük. Nem szabad megelégedni kölcsönös gazdasági engedményekkel, hanem nemzeti sérelmeinket, politikai kívánságainkat és — nem habozom kimondani —• területi igényeinket is bele kell vonnunk az alkudozás kereteibe. Kétségtelen ugyanis az, hogy a kölcsönös gazdasági szerződések kötésével és kereskedelmi szabadság nyújtásával Csehország sokkal többet nyer, mint amenynyit mi nyerhetünk. Ismerjük az ottani állapotokat. Nekünk a re kompenzációt más téren lehet csak megadni és azon a téren kívánjuk is elnyerni. Mert mi nem tudunk abba belenyugodni, hogy elvesztettük Pozsonyt, a Kisalföldet, Barsnak, Hontnak, Nógrádnak, GömÖrnek, Abaujnak magyarlakta részeit, hogy elvesztettük a rutének Rákóczi által »gens fidelissima«-nak nevezett népét, és abba sem nyugszunk bele, hogy elvesztettük a tót Felföldet, melynek népe nekünk ezeréves tejtestvérünk volt. (Igaz ! ügy van !) De talán legjobban fáj az, hogy szabadsághőseink porhüvelyének nyugvóhelyét, Kassát, a felsőmagyarországi szabadsághősök fővárosát is elvesztettük. (Igaz! Ugy van!) Ezen sérelmeinkből a legsürgősebben orvoslandó, a leginkább fájó sebeket okvetlenül már most szóvá kell tennünk a tárgyalásoknál —• sikerül-e, vagy sem, nem tudhatjuk — és igyekeznünk kell arra, hogy ha tőlünk nagy áldozatokat kivannak, mi szintén megfelelő rekompenzációkat kapjunk nemcsak kereskedelmi és gazdasági, hanem területi tekintetben is. Friedrich István : Fel kell szólítani a rablókat, hogy takarodjanak ki. Ez a tárgyalás első pontja ! (Igaz ! Ugy van ! half elől. Zaj a jobboldalon.) Gaal Gaszton : Es ha nem mennek ki ? Szádeczky-Kardoss Lajos : Arra kell törekednünk, hogyha már nemtudjuk egyszerre visszakapni egész területünket, legalább fokozatosan orvosolják sérelmeinket. Törekedhetünk erre annál inkább, t. Nemzetgyűlés, mert ha visszatekintek a történelem távolabbi időire és vizsgálom, hogy a csehekkel milyen viszonyban voltunk évszázadok során át, akkor meg kell állapitanom, hogy velük ellenséges viszonyban tulajdonképen alig is voltunk, sőt messze századokra visszanyúlólag határozott szövetségesei voltunk a cseheknek. Friedrich István : Utáltuk a cseheket mindig ! A háború alatt a leggyávább nép volt ! Utáljuk a cseheket ! Nyéki József : Ezzel nem teszünk szolgálatot kifelé ! Elnök : Kérem Friedrich István képviselő urat, méltóztassék kifejezéseiben a parlament rendjéhez alkalmazkodni. Friedrich István : Ez a szó, hogy gyáva, nem ütközik a parlament rendjébe. Gyáva nép ! (Felkiáltások jobbfelől : De ezzel nem szolgálunk az ügynek !) Elnök (csenget) : Friedrich István képviselő urat rendreutasitom. (Zaj.) Szádeczky-Kardoss Lajos : Friedrich István képviselő ur a jelenről beszél, én a múltból hozok fel történeti példákat arra, hogy az Árpádok korában és később is a Csehbirodalom és a magyarság baráti viszonyban voltak, s amikor a csehek ettől eltértek, akkor 1278-ban maga a nagy Ottokár is elvérzett a Morva mezején a magyarok és a kunok fegyverei alatt és Csehország megszűnt jelentékeny virágzó ország lenni. A XV. században is, a husziták idején, addig volt a huszitáknak szejencséjük, amig Felső-Magyarországra ki nem terreszkedvén, a magyar fegyvereket ki nem hívták maguk ellen, mert akkor Hm^adi Jánosnak és Mátyás királynak erős csapásai alatt elvérzettek. S tudjuk a históriából azt is, hogy a husziták szétvert hadaiból alakította később Mátyás király az ő hires fekete seregét. A XVII. század elején is szövetségben voltunk a csehekkel. Hiszen mikor a 30 éves háborút megkezdették, 1619-ben Bethlen Gábor, az erdélyi fejedelem sietett nekik segítségükre. Mindezeket meggondolhatnák a csehek, hogy ugy ne járjanak megint, mint a fehérhegyi csatában, 1620-ban, ahol elvesztették önállóságukat és csak most, a mi napjainkban próbálnak megint önálló, független államot alkotni, amelynek azonban egyik nagy baja az az eredet, amelyben Csehszlovákia fogantatott, továbbá az a nagy mohóság és kapzsiság, amellyel túltejreszkedett határain. (Igaz! Ugy van!) Mert aki sokat markol,, keveset szőrit, s ők csakugyan annyit markoltak hogy azt megtartani nem tudhatják. Csak egyet akarok ennek jellemzésére mondani. Az egyik igen kiváló román államiérfiutól, Marghilomantól magától hallottam Bukarestben, hogy a Kárpátokat nem lehet mint a színfalakat
